Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-03-05 / 9. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 67 VASÁRNAP DÉLUTÁN. Hogy kell a szivet legsikeresebben beoltani ? Merengve, könytől ázott szemekkel ül az anya gyermeke bölcsője mellett. Mi baja lehet? Hát nem boldog-e gyermeke bírásában? Hát nem gazdag-e reményeiben, örömeiben ? Bizony, hogy nem. 0 elégedetlen, boldogtalan, vágyai kielégithet- lenek. Hitét már rég elvesztette, a földön túl reményei nincsenek, hogy lehetnének hát azok itt e szomorú földön. A gyermek felébred... mosolyogva néz kis élénk szemeivel anyjára, kinek vonásai oly dúltak, oly merevek. Kis idő múltával felöltözteti gyermekét... ő maga is felöltönyt vesz, mert oltani kell vinni ma a kis Ilonkát. Az orvos rendelő szobáját megtöltik az anyák, karjain siró gyermekekkel. Úgy csókolgatják, úgy ringatják karjaikon a kisdedeket, mintha ők is éreznék az orvos tűjének szúrását. Hiszen az anyának két fájdalmat kell szenvednie, ha fáj valamije a gyermeknek. A magáét és gyermekeét. Most a kis Ilonkára kerül a sor. Anyja őt is beviszi. Könytől ázott szemekkel tartja oda a kis gömbölyű karokat. A műtét megtörténik. Az ősz o^yos, a kis Ilonka anyjának jó barátja észreveszi, hogy a mama szemei könyben úsznak. — Miért sir asszonyom ? — kérdi részvéttel. — Oh orvos ur, vannak fájdalmak, melyeket szóval elmondani nem lehet. De lássa, annyit szenvedek, hogy a pogány is megszánna. Kérem valamire, tegye meg. — Ha segítségére lehetek, nagyon szívesen. — Oltsa be orvos ur, — szól most az anya fuldokló zokogás közt — e gyermek szivét is, hogy ment legyen az élet szúró fájdalmaitól, a keserű csalódásoktól és vigasztalhatlan kétségbeesésektől. Az orvos meg volt lepetve. Látszott arcán, hogy nem számított e kérésre. De tapasztalt régi ember lévén, nem jött zavarba, hanem emigyen felelt: — Oh asszonyom a szivet úgy beoltani, hogy mindazoktól ment legyen, miket emlitett — arra nem csak az én, de a világ összes orvosainak tudománya erőtlen. Azt csak egyetlen egy lény tudja a világon — és ez nem más, mint az édesanya. Ön anya. megteheti. — Hogyan? — kérdé bámulva a nő. — Van önöknek egy nagy e's hatalmas tudományuk asszonyom. Az, hogy a gyermeki szívbe titkos varázslattal képesek kiirthatlanul beleoltani a hitet, melynél hathatósabb szer nincs a kétségbeesés ellen. A reményt, a valódi keresztény reményt, mely megóvja az emberi szivet az elérhetlen vágyaktól és igy a csalódásoktól is. .1 szeretetet, mely a bus földről Istenhez emeli az embert, mely mindent eltűr, minden iránt kegyes, elnéző. Mely hatalmas és erős, törhetlen és lemondó. Úgy úgy asszonyom, ezeket oltogassa korán, de korán gyermeke szivébe s meglássa, hogy az a gyermek az életben nagyon, de nagyon erős lesz a szív fájdalmainak elviselésében. A nő szótlanul állott az orvos előtt, de lelkében e pillanat kimondhatatlan változásokat idézett elő. Haza ment — gondolkozott, enszivébe nézett és e naptól kezdve egy sokkal megelégedettebb anya virasztott a gyermek álmai felett. De derültebb, mosolygóbb napok következtek a kis családban is. A férj boldog volt, midőn e változást észrevette. Sokat gondolkozott, mi lehetett oka ennek, mig végre felesége hűségesen bevallott mindent. Egyszer aztán találkozott a férj az orvossal. — Orvos ur, mondá elérzékenyülve, köszönöm, igen köszönöm, hogy meggyógyította feleségemet. Az orvos, ki már feledni látszott a történteket, kíváncsian I érdezé: — Hogyan, hiszen az ön neje nem volt beteg ? — De igen, válaszolt a férj és elmondott mindent. Az orvos boldogan mosolygott! Anyák! Tanuljátok meg ti is azt a nagy titkot, miképp kell a gyermekek szivét jól beoltani! Spectator. Hol az ördög? Vagy ki hát a magyarnak legnagyobb ellensége? Irta: Mester. Hajdan és most. Apáink »bort ittak tehát. A nóta is emigyen szól: Magyar ember bort iszik, Mig a temetőbe nem viszik. Ott születtem, ott nőttem fel én is atyámfia, ahol a »tüzes magyar bor< termett. A filokszera előtti időre ma is jó emlékezettel vagyok. Az én szülővárosomban alig akadt egy-két közismert pálinkás alak. A magyar munkás, kapás, kötöző, metsző, ka- rozó, süllyesztő szinte szánalommal nézte a szegény orosz (ruthén) munkást, aki délután is itta a vadvizet. A magyar munkásnak nem kellett a pálinka. De nagyravette és meg is várta, ha becsületes munkája után egy pohár borral megkínálta a gazda. És a gazdák nem is sajnálták a bort a jó munkástól. Estére, munka végeztével mindig kijárt egy jó pohár bor Azt kelleti aztán látni, mily vidámitólag, üdilő- leg hatolt ez a pohár bor a munkásra. Arra is emlékszem, hogy a mi vidékünkön a nép legszívesebben mulatott a bor mellett. A sert nem is ismerte. A pálinkát megvetette. Vasárnapon- kint letelepedtek a zöldben és vidám kedéllyel fogyasztottak egy-két itce bort. Ha egyik-másiknak jó kedve is kerekedett, nem csinált botrányt, állattá sohasem aljasult. Az asszony rögvest pártfogása alá vette és egyszerre olyan lett, mint a kezes bárány. Vásárok alkalmával a vidéki szekeresek megállották egyes házaknál, egy-két itcét beszedtek, aztán dalolva indultak haza. így volt ez hajdan! Persze, fogjátok mondani, könnyű volt hajdan. Volt bor! Olcsó, jó bor!
