Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1905-10-29 / 43. szám

MAGYAR FÖLDM1VELÖ

341

találtam az általános gyásznak és némaságnak a magyarázatát.

Nem a ragály, nem a dögvész, nem a fekete halál okozta azt a nagy temetkezést, hanem az — osztrák.

Az árva.

Mikor már régen elkondult volt az utolsó harangszó is, és a pap már nem emlékezett az elmondott imádságra, sem a sirásó a jeltelen hant lakójára: a kis házikó pitvarában egy csodaszép angyal jelent meg és igv szólott:

»Én vagyok a Remény. Kertednek sövényét rózsaláncokból fonom, jövendőknek útját ékszer- kavicscsal rakom ki: akármerre pillantasz, örömesőt látsz hullani... Felejtsd el azt a puszta sirhal- mot. Légy az enyém!«

A kis árva merően nézte ezt a fenséges lényt, a ki úgy volt öltözve, mintha egy hálódarabot szakított volna le a hajnali felhőből s úgy mosolygott, mint reggel a harmat. Csöndes merengéssel hallgatta az árva a csengő beszédet s végre igy felelt:

»Fázom.«

Máskor ismét megjelent az angyal. Ruhája ércből volt; sisakja ragyogott, mintha csillagokkal volna kirakva. Lehellete forró, mint egy kráter ontaná a levegőt.

»Én vagyok a Dicsőség. Szárnyam gyorsabb a fecske szárnyánál és erős, mint a sas szárnya. Fel- röpillek a magasba, hol édes dala hárfákat pengetnek édes szavú költők. Elviszlek a csatamezőre, a hol kardoddal belemetszed nevedet a századok könyvébe. Bölcs emberek bölcs tanácsának ajtóját nyitom meg előtted. Szavadra lesni fog az ország s palástod árnyékába vonulnak a kegylesők, mert neked még az árnyékod is nagy lesz. Akarod ? Légy az enyém!«

' »Éhes vagyok!«

Harmadszor is megjelent az angyal. Most volt a legszebb. Egy egész tavasznak virulását és illatát hordta magán.

»Én vagyok a Boldogság. Átadom neked birodalmamat, hol mindig terítve az asztal, mézharmat csepeg a lombról, enyhén süt a nap, soha sincs tél, mindenkit szeretünk s örök mámorban élnek az emberek. — Jöjj, oda viszlek.»

A kis árva bámész szemekkel nézett e tündérre s az értelmetlen szavakra ezt látszék kérdeni:

»Hát nem tudod, hogy meghalt az anyám?«

Elvérzés.

Mennek.

Pedig meg van Írva, hogy »szivet cseréljen az, a ki hazát cserél.« Mégis mennek.

Te sok szerencsétlen! Hát nem akarsz magyar maradni? Apád, nagyapád székét a templomban üresen hagyod?

Mit akarsz ? Azt hiszed, hogy a hazát is lehet változtatni, miként a vásott ködmönt? Előbb menj ki a temetőbe és kérdezd meg a kövektől, hogy kicsoda fogja ápolni kedves halottad sirját.

Tudod-e mit tesz az: egyszerre széttépni minden köteléket? Jól vigyázz! Belőled nőtt ki valamennyi s ha ketté szakítod, sok lesz a seb, a melyen elvérzel.

Jó dolgod lesz ott. igy biztatnak, ugy-e? Kevés házbér, semmi adó, nagy napszám.

De eszedbe jut majd a kis kapu padja, hol fo- nogatva csevegett az asszonynép. Eszreveszed, hogy a jól ismert harang nem hívogat többé. Beszélni hallod a szomszédot és nem érted meg szavát. Megsértik igazságodat és nem tudsz panaszolni.

Lelkedet nehéz köd szállja meg lomhán és észrevétlenül. Magad sem tudod, hogyan és miért, de hervatagnak látsz mindent és szürkének, ügy érzed, mintha harapófogóval szorítanák mellkasodat.

Es észreveszed, hogy gyermeked lármája las- san-lassan megszűnik s a játékhoz nincsen immár kedve. Pedig nem fáj a kicsi teste: mégis beteg.

Mi történt? A feleséged vájjon miért nem nevet többé? Titkos sóhajtása hosszú éjjelenként, foj- dogáló könye napi munka közben: vájjon mit jelent az?

Mikor elbúcsúztál, nem tudtad jó ember, hogy a kivándorlás: élő temetkezés. Mindent elhagyni: ez maga a halál. Rosszabb, mert emlékeid elkísérnek az ismeretlen sírba és ott fájdalmak alakjában újulnak meg.

Más levegő, más lomb, más arc, más patak és más szokás. Kis fiadnak nincsen játszótársa; tűzhelyednek kevés a melege: pihenésednek nincsen nyugalma.

Otthon polgár voltál: itt jött-ment vagy. Ott ismerted a jegyzőt, komád volt a bíró, vigasztalód a pap. Itt megharap a kutya és megütni nem mered; megcsal a boltos és szólni nem tudsz; görbe szemmel néz a rendőr, mert senki sem tudja, mely ágról szakadtál. Azt is hihetik, hogy a vihar üldözött el hazulról; de azt is, hogy a zsandár.

Így sorvadsz tovább háznépestül, elhagyatva, barátok nélkül, rokonok nélkül, ismeretlen helyen, rettentő magányban. Otthonod: farkasverem; munkád örömtelen; a holnapod bizonytalan.

Nem ismert vágyódás gyötri a lelkedet. Inni szeretnél abból a forrásból, mely a régi hazában a rét pázsitja közt folydogál. Látni szeretnéd a bércet, melynek homlokzatán árvalányhajat szedtél bokrétának. Azután a délibábot, mely ott lengett a levegőég meleg szárnyain. Csak még egyszer! Csak egy pillanatra.

Nehéz bajodból talán kigyógyulnál. Az asszony könyei talán elapadnának; a kis fiú arca talán megint piros lenne.

Késő! ügy pusztult el, miként a vándormadár. A kiket szerettél, azoknak te ásod meg a sirt. Neked sírod sem lesz.

József főherceg' a cigányokért. Tudvalevő dolog, hogy József főherceg kiváló előszeretettel tanulmányozta a cigányok eredetét, nyelvét és szokásait. Könyvet is irt róluk, a budapesti néprajzi társaság ülésén egy érdekes dolgozatot olvastak fel tőle, melyből olvasóink mulattatására mi is közlünk egy kis részletet. A legnépszerűbb hiedelem — Írja a főherceg — hogy a cigányok Egyiptomból származnak ; azért hívják nálunk Fáraó népének, azért mondja népdalunk a szép cigány leányt egyiptomi szépségnek, sőt cigányaink maguk is azt mondják, hogy ők Fáraó ivadékai. Rafael György kalocsai cigány 1888. évi auguszlus 3l-én kelt folyamodványában ő felségétől, mint Fáraó egyenes