Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1905-10-22 / 42. szám

332

MAGVAK FÖLDM1VELŐ

dombokon és utak mellett nyáron bőven találtatik. A megszáradt tokot dörgöld meg két újaddal, mutató újaddal érintsd meg a fájós fogat; ezen érintés állal el áll a fájdalom.

Álomhozó eszköz. Nem tudsz éjjel az ágyban aludni ? Imádkozzál mélvrehatólag lassan, bíz- tositlak, bogy 4 Miatvánkot el nem mondok — Nincs könnyebb és bizonyosabb altató eszköz, mint ha homlokodat tenyereddel dörgölöd. Ha a bágyad- ság azonnal nem következik folytatni kell egy ideig a homlokdörzsölést. Vagy mosd meg a hasadat friss kutvizzel. — Ezen eszközök sokkal ártatlanabbak mint a kábító szerekkel, p. o. a pálinkával, ópiummal s más ilyenekkel való élés, melyek az egészségre igen ártalmasok.

VASÁRNAP délután.

Csalódott mégis ...

— A »Magyar Földmivelő* eredeti elbeszélése. —

Reményfalva kovácsmestere. Csűri Márton lustán veri a vasat. Valami nagy dolgot forgathat fejében, mert észre sem veszi, hogy a műhely ajtaján legjobb barátja Nemes Sándor lépett be, ki meglátván a mestert, eképen köszönté:

— Adjon Isten jó napot Márton !

Csűri Márton kelletlenül tekint barátjára, mintha neheztelne reá mostani látogatásáért, a bajusza alatt pedig alig hallhatóan mormogta :

— Edd meg ha jó! Nekem ugyan hiába kívánod, mert én nagyon mostoha napokat élek, nem is lesz jó napon már nekem soha!

Nemes Sándor meglepetve nézett barátjára, nagy szeget ütött fejébe a váratlan köszöntés, máskor mindig elébe sietett Márton a műhely ajtajáig hol vidáman, tréfálózva köszöntötték egymást. S mi történt most? Neheztelve látja maga előtt, a köszönése pedig olyan, mintha elbúcsúzott volna ez árnyék világon mindenkitől. Rosszat sejtve, meg is kérdezi nyomban szomorúsága okát:

— No, mi a baj Marci ?

— Baj, baj, van elég, de olyan nagy baja talán senkinek nincsen, mint nekem. Hej, felfordult a világ! Nem is tudom mi lesz már most belőlem!

— Talán csak nem vagy beteg?

— Beteg?... Bár inkább az volnék. Lefeküdnék kiheverném, aztán ismét legény volnék. Hej, de annál sokkal nagyobb bajom van. Nincsen olyan patika, amely meggyógyítana engem!

Sándor belátva, hogy csak akkor tudhatja meg Márton nagy baját, ha a szeretet meleg hangján szól barátja szivéhez. El is kezdte beszédét ilyen formán:

— Te Marci, hát mit ígértünk mi egymásnak? Ugv-e azt, hogy mint jóbarátok minden bajunkat közössé tesszük, mert igy könnyebben elviselhetjük, talán még segíthetünk is rajta.

— Nagy az én bajom, nem tud azon segíteni senki!

— No csak el ne keseredj. Ki azzal a nagy bajjal, hadd lássuk, érdemes-e búsulni miatta.

Csűri Márton letette kalapácsát, melynek nyelét olyan erősen szorította vasmarka, mintha szét

kellene lapítania azt tüzes vas módjára. Közelebb lépett Sándorhoz és könnyíteni kezdett szive nagy terhén eképen:

— Már gyermek korom óta járok Komoly István biró házához, mindig nagy tisztelettel viseltettem e család iránt. Biró uram tisztes arca és bi- róné asszony jó szive bizalmat keltettek szivembe. Mindig hazakisértem Boriska leányukat az iskolából. Egyszer iskolából hazajövet biró uram azt mondta nekem :

— Marci fiam, ha jól tanulsz, neked neveljük Boriska leányunkat.

Én komolyan vettem ezeket a szavakat, mert a biró mondta, azt hittem, hogy a bírónak minden szava igaz. Jól tanultam, kifogás nem volt soha sem tanulásom, sem magaviseletem ellen. Mint iskolát végzett suhanc is eljárogattam biró uram házához és mikor Boriskával egyedül voltam »kis feleségem«- nek szóllitottam. Ő soha nem mondott ez ellen egy szót sem, szívesen hallgatta tervezgetéseimet. Minden dolgunkat, még éjjeli álmainkat is elmondtuk egymásnak, nagyon bizalmasak és boldogok voltunk.

De nem sokáig tartott az én boldog látogatásom, mert — nagyon jól emlékszem a napra, szerda dél volt éppen, — édesapám kimondta azt az előttem feledhetetlen nagy szót, hogy »mesterember leszel.« Nem maradhattam tovább ákáclombos falunkba. Elbúcsúztam tehát a rokonoktól, ismerősöktől, legnehezebben ment a bucsuzás Boriskától, mind ketten könnyeztünk. Boriska minduntalan vigasztalt. Apámmal szekérre ültünk és elindultunk a városba. Utunk Boriskáék háza előtt vitt el, amint a muskátlis ablakra néztem, Boriskát ott láttam, könnyezett akkor is, nefelejts virágos fehér kendőjével integetett utánam. Akkor fájt legjobban az elválás falunktól és Boriskától. Sírni resteltem, csak fogaimat szorítottam össze annyira, hogy apám szavaira alig feleltem egész utón.

Elérkeztünk a városba, én kovács-inas lettem. Idegen volt mindenki, sokat szenvedtem; még a ná- lamnál kisebb termetű, de idősebb inas szavát is meg kellett fogadnom. Három teljes esztendeig voltam kovács-inas, ezen idő alatt minden ünnepre hazajöttem szüléimhez és igy ellátogattam Boriskáék- hoz is. Mikor legelőször látogattam haza persze csupa kormosán, Boriska úgy meg örült, hogy ha nem lettek volna ott szülei, bizonyosan lecsókolja arcomról a kormot.

A három esztendő eltelt, én legény lettem; elindultam vándorolni. Bejártam sok várost, dolgoztam még Pesten is. Végre hazakerültem és boldogan éltem falunkban.

Húsz éves koromba besoroztak katonának. Keserves három esztendőt töltöttem, mint katona, vigasztalóm volt a remélt jobb jövendő. Eltelt a három komisz esztendő is. hazajöttem falunkba, s mester lettem. Boldog voltam, ismét láthattam Bo- riskámat; mindennapos voltam házuknál.

De hirtelen felleg borult boldogságom egére. Volt katona-pajtásom, Bongyor Lajos, a szomszéd falu bírójának fia is járni kezdett Boriskáék házához, jártunk mindaketten. Bongyor mindig későbben jött el Boriskáéktól, mint én. Eleinte nem sokat törődtem vele, csak később lettem figyelmesebb, mi-