Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-01 / 39. szám
MAGYAR KÖLDMIYüI.Ő 307 visszahódították részben a külföldre szokott »syba- rita váz«-akat, addig a gazdasági cikkeinkben legfeljebb a gazdasszonyáink csináltak nemesebb versengést. Mindössze két év tized óta vannak gazdasági szakkiállításaink, melyek nemcsak minket lepnek meg kiváló produktumaikkal, de a külföldet meghódítják s piacot teremtenek nyersterményeinek feleslegének az egész művelt nyugaton. Éppen ezért nem becsülhetjük meg érdeme szerint azt az állandó törekvést, mit gazdasági egyesületünk a kiállítások rendezése által gazdáink érdekében kifejt. S ha valami hasznára válhat földmivelő népünknek, úgy elsősorban épen a baromfi-kiállítás tanulságai lehetnek azok. Iparunk, ha nem bölcsőkorát, de igen zsenge korát éli még. Ha túl is volnánk azon, hogy a művelt külföld nem ismer egyebet, mint a »Tiszaujlaki bajuszpdrőt,« de a magyar búzát, magyar lisztet, tenyészállatainkat, gyümölcseinket borainkat stb. már megtanulta ismerni is, becsülni is. Újabb időben óriási mértékben megnövekedett a tojás és baromfi kivitelünk is s épen ez az indító oka mostani kiállításunk rendezésének. Megismerni a jelent, minden hibáival s okulva a hibákból, piacképesebbé tenni tenyészetünket. Megtudni, hogy melyik faj az, mely bőven lát el tojással? Melyiknek jobb a húsa? Melyiket érdemesebb kihizlalni és melyiket keresi a külföld? Ebből a kiállításból ismerjük meg azokat az eszközöket is, melyek minden időben betöltik a kotló szerepét, a költőgépeket, (kevesebbe kerülnek, mint egy-egy dajka s kevesebb bosszúságot okoznak.) S ha le tudjuk a helyes következtetéseket vonni, nem kell megváltani a jegyet Amerikába! Én a múlt kiállítás legfőbb érdemét épen abban látom, hogy a legkisebb tőkével biró ember is nemcsak kedvet kaphat a tenyésztésre, de a módját is megtalálhatja, mert még annyiba sem kerül a kezdő tőke, a mennyit egy faj-kecskéért, vagy borjúért fizetni kellene. Ha hozzávesszük még, hogy az állami tenyészetek részére az idén körülbelül 100,000 korona értékű fajbaromfit vásárolnak, úgy azok, a kiknek már van fajtenyészetük, az idei vásár alkalmával kellőkép megtalálhatják nemcsak számításaikat, de befektetett tőkéjük egy részét is. Azok pedig, kik a múlt kiállításról azzal a tapasztalattal és elhatározással mentek haza, hogy jövőre ők is fajbaromfit fognak tenyészteni, szolgáljon buzdításul az idei 100,000 koronás állami vásárlás, meg a külföld növekedő kereslete, mely évről-évre fokozódni fog. Gazdasági egyesületünk a gazdaság minden szakmájában pár év óta oly fokozatos tevékenységet fejt ki, hogy működése mig egyfelől elfeledteti a régebbi szendergést, másfelől bámulatba ejt, hogy oly rövid idő alatt, miként lehetett annyi mindent produkálni ?! A »mikéntire egy felelet van: a titkár. Azt mondják, hogy nem tartozom azok közé, akik kurizálni szoktak (a férfiaknak.) Lelkesedéssel hajtom meg előtte a város közönségének a zászlóját, amelyre elismerésünk van írva! Az ő működése dicséretre nem szorul, tettei dicsérik őt. A közönség pedig, ennek a városnak s ennek a megyének közönsége is,*) nem csak szóval, de tettekkel is megmutatta, hogy a becsületes törekvést, a szorgalmas, kitartó munkát megtudja jutalmazni s meg is jutalmazta azzal, hogy úgy is, mint kiállító, úgy is, mint látogató, sem a fáradságot, sem a költséget nem sajnálta e kiállítástól! Thurner Albert. VASÁRNAP DÉLUTÁN. Az aradi tizenhárom halála. Ezután az őrök, mert mindegyik kivégzendőnél a szobában fegyveres őrök állottak, jelenték, hogy induljunk, s mi a parancsnak engedve, elhagyók a szobát, melyben eddig barátságosan s bizalmasan szót váltánk. Kimentünk a jelölt helyre s vártuk, mig mindnyája odaérkezik. Jöttek is egymásután és barátságosan üdvözölték egymást. El nem hallgathatom, hogy midőn a lelkes Damjanics kijött s lába fájdalmai miatt egy közönséges kocsira fölült, üdvözlé őt Nagy Sándor s a szokás szerinti jó reggelt kívánván, mondja: »Nemde megmondtam, hogy akasztófára vezet bennünket Görgey!« Mire Damjanics válaszold: »Nem hittem, de most látom, hogy igazad volt, barátom!« Ezalatt mind a kilenc megérkezett s igy a második gyászmenet is kezdetét vévé. Mi a nyolccal gyalog indultunk, a kilencedikkel pedig, a lábatö- rött nagy hőssel, Damjanicscsal, úgyszólván szeméthordó kocsin a görög keleti vallásu ó-aradi lelkész, ünnepélyesen, egyházi palástban. Haladtunk lassú léptekkel, most már ellenkező irányban, mert a vár fő. azaz, Arad felé néző kapujának tartánk. Kiérve a kapun, a Zsigmondháza és Uj-Aradnak vezető ut felé vezényelteténk, miglen egyszer balra kanyaro- dánk, s azonnal észrevettük a vár déli oldalán fekvő nyílt téren a számukra kijelölt oszlopokat, melyekre Vécsey megjegyzé: »Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra!« mire Nagy Sándor gúnyosan viszonzá: Hadd el, barátom, ez a legjobb és legcélszerűbb!« Közeledvén a kitűzött helyhez, én megvallom, érzékenyen könyeztem. Nagy Sándor ezt észrevevé, hozzám fordult s igy szólt: »Tegnap ön vigasztalt engem, most ön sir.« De már akkor majd az oszlopok előtt állánk, mire a katonaság sorfalat képezett s mi a közepét foglalánk el, ki-ki társával imáját végezve. Ekkor jött hozzánk Leiningen s noha ágostai vallásu volt, igy szólt: »Imádkozzunk tisztelendő urak együtt, hiszen mindnyájan keresztények, mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.« Tettük, egy szfvvel lélekkel. Erre következett az ítélet felolvasása s kezdetét vette a vérfagyasztó működés. A várbeli foglár, ki a kiséretnek egyik kiegészítő tagja volt. most a lóhátról vezénylő s végre hajtással megbízott őrnagy elé áll, őt katonai szokás szerint üdvözli s fönhangon német nyelven háromszor egymásután kegyelemért esd. A hármas *) És más megyéknek is. Szerk.
