Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-10 / 36. szám

284

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

rom nap és három éjjel nem hunyta már be szemeit ; akaratlanul csukódtak le most a fáradt pillák, de csak nehány percre, mert csakhamar fölrettent, remegve bizonyos hideg borzongástól. »Mi volt ez?« Kérdé, minden oldalra körültekintve, mert az öreg eltűnt s vele beteg gyermeke. — A halál magához vette. A szegletben megzörrent a vén fali óra, a nagy ólomsuly cserepelve futott le egészen a földig s most megállott az óra is.

A szerencsétlen anya kifutott a házból s gyermeke után kiabált.

Kint a hóban egy hosszú fekete ruhás asszony

állott.

—- A halál házadban volt, — szóla — láttam, midőn gyermekeddel elsietett; ő gyorsabban fut, mint a szél s a mit egyszer elvisz, azt soha sem hozza vissza többé.

— Mond meg nekem, melyik utón ment, — kéré az anya, — mondd meg s én meg fogom őt találni.

— Tudom, merre ment, — felelt a fekete ruhás asszony, — de mielőtt megmutatnám neked az utat, el kell mondanod előttem mindazokat a dalokat, melyeket beteg gyermekednek énekeltél. Igen szeretném hallani, hallottam már azokat másutt is, mert én az éjszaka vagyok.

— Eléneklek neked mindent. — viszonzá az anya — csak most ne tartóztass fel, hogy a halált elérhessem s gyermeket megtalálhassam.

De az Éj néma és csöndes maradt. Az anya kezeit tördelte, énekelt és sirt, sok dalt elmondott, de még több könyet hullatott. — Ekkor mondta az Éj: Menj a fenyvesben jobbra, oda láttam a halált sietni gyermekeddel.

Mélyen bent az erdőben keresztülkasul vágtak az utak egymáson s az anya nem tudta, melyiken menjen. Egy csipkebokor állott az ut szélén kopaszon, minden levél nélkül s hosszú jégcsapok csün- göttek le róla.

— Nem láttad a halált erre menni gyermekemmel? — kérdé az anya.

— De láttam, — felelt a csipkebokor — hanem csak akkor mondom meg, melyik utón ment, ha engemet kebledre szorítasz s felmelegitesz, mert különben jéggé fagyok.

Az anya keblére szorította a csipkebokrot, oly erősen, hogy a tövisek megsebzették s nagy vér- cseppek hullottak alá a hóra; a csipkebokor pedig fris zöld bimbókat hajtott s elkezdett virágozni, tél közepén, — oly melegítőn hatott rá a búslakodó anyának szive. Ekkor megmutatta a csipkebokor az utat, melyen haladnia kellett.

Nemsokára egy nagy tóhoz ért az anya, melyen sem hajó, sem csolnak nem volt látható. A viz nem volt oly erősen befagyva, hogy rajta járni lehessen s nem is volt oly csekély, hogy át lehetett gázolni. Az anyának pedig át kellett mennie, mert gyermekét fel akarta találni, lehajlott tehát s ki akarta inni a tó vizét, a mi pedig lehetetlen volt; de a szomorú anya azt gondolta, hogy keservében talán csodát is tehet.

— Nem, az nem megy, mig én élek, — mondá a tó. Hanem egyezzünk meg. Én gyöngyöket gyűjtök s a te szemeid legtisztábbak, milyet valaha csak

láttam. Ha belém sírod azokat, akkor átviszlek a nagy üvegházhoz, melyben a halál lakik s virágokat, fákat nevel, melyeknek mindegyike egy-egy emberi élet.

— Oh, mit nem adnék oda, hogy ha ez lehetséges lenne! — szólt az anya kétségbeesésében. Amint a tó partján állva siránkozott, szemei abba belemélyedtek s két drága gyöngygyé váltak. A tó fölemelte most őt a magasba s egy taszítással a másik partra repítette.

Itt egy beláthatatlan hosszúságú csodálatos épület állott. Nem lehetett jól kivenni: vájjon erdős hogy volt-e számos barlanggal, vagy kézzel csinált mű. A szegény anya különben nem is látta ezt, mert hiszen szemeit kisírta, vak volt.

— Hol találom meg a halált, ki gyermekemet elvitte ? — kérdé oda érve.

— Még nem ért ide vele, — feleié a sírok anyja, ki a halál üvegházára felügyelt. - Hát hogy tudtál ide találni, ki segített ?

— A jó Isten, — mondá az anya. 0 könyörülő s te is az leszesz. Hol találom meg gyermekemet ?

— Én nem ismerem őt, — viszonzá a sírok őre, — te pedig nem látsz. Ez éjjel sok virág és fa hervadt el, a halál nemsokára eljön, hogy azokat átültesse. Mert tudnod kell. hogy minden embernek van életfája vagy élet virága, a szerint, amint az egyik igy vagy amúgy van teremtve. Epen úgy tenyésznek, mint más növények, de szívdobogásuk mégis van. Menj, és figyeld meg, talán felismerheted gyermeked szivét. De mit adsz nekem, ha megmondom, mit kelljen azután tenned, midőn gyermekedet feltalálod?

— Már nem tudok semmit adni, de ha kell, elmegyek érted a világ végére, — feleié az anya.

Nem vesztettem el semmit, hogy ott keresnéd, — mondá a sírok anyja. — No, de nekem adhatod hosszú fekete hajadat s én neked adom érte fehér hajamat, az is csak ér még valamit.

— Nem kérsz egyebet? — mondá az anya — ezt szívesen oda adom s azzal cserébe adta szép fekete haját.

Most bementek együtt a halál nagy üvegházába, hol csodásán tenyésztek összevissza fák és virágok. Itt jácintok voltak üvegharangok alatt, amott nagy erős bazsálok állottak; itt vízinövények tenyésztek, melyek közül némelyek egészen üdén néztek ki, mások sínylődtek, leveleiken vizicsigák ültek s száraikba fekete rákok kapaszkodtak; emitt pálmák, tölgyek és platánok állottak, amott százszorszépek és viruló démutkák. Minden virágnak, minden fűnek saját neve volt. Minden növény egy emberi életet jelölt; az ember, kit képviselt, még élt: az egyik Kínában, a másik Grönlandban s igy tovább az egész világon köröskörül. Némely csemetenövények cserepekben állottak s oly törpén és ösz- szevissza néztek ki, mintha szét akarnák repeszteni a cserepet; de voltak csinos, hosszuszáru virágocs- kák is kövér, mohával fedett földben, melyek gonddal tartattak és ápoltattak. A bus anya lehajlott minden kis virág és növény fölé s figyelt, mint vert azokban az emberi szív.

— Ez ő! kiálta fel hirtelen, miután kezeit egy kis beteges sáfrány felé nyújtotta.