Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1905-06-04 / 22. szám

180

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

csábítottam el. Időm sincs, hogy itt kigyelmeddel komázzak; Isten áldja meg.

Azzal ott hagyta őket.

A fiú még kiszaladt hozzá, de nem volt kivel beszélnie, az öreg hátat fordított nekik.

Szomorúan mentek haza. Persze a szülők örültek és azt hitték, most már vége lesz a komédiának.

A kit azonban egyszer megszáll az efféle düh; beszélhet azzal bárki, az anglus nyelven sem érti meg.

A Pistu ugyanis megtette azt a parádét, hogy úgy ni, egy kis tarisznyával a nyakában, még a kapu félfától sem búcsúzott el. Neki indult, hogy ő bakter lesz.

És milyen szerencsés időben érkezett. Mintha valami szellem súgta volna neki, hogy most jöjjön.

Nagy parádéra készült a város,

Püspököt várt . . .

Az egész város talpon volt, öregje, apraja, szegény, gazdag ott hullámozott a nagy utcán, hogy lássa azt az áldott lelkű embert, kiről oly sok jót hallott, ki itt született és itt káplánkodott.

Az öreg torony-őrnek meg olyan jó kedve volt, kicsibe múlt, hogy le nem ugrott a nép közzé. Csakis az vigasztalta, hogy mégis ő látja meg legeslegelő- ször, ha mást nem, hát a prádés lovait.

Ilyen hangulatban volt a jó öreg, mikor a Pistu az őrszobából kidugta fejét.

— Hát te megint itt vagy?

— Itt én bátyám, el se megyek innen soha többé.

— Bánom is én hát . . . (hiába, az öregnek kellett valaki, a kivel örömét megossza, mert nem bírta el, a kivel beszélgethessen, mert nem tudta a szót szájában tartani.) Ez volt szerencséje Pistunak.

Nehány percig csendesség volt. Aztán megeredt a szó az öreg szájából.

— Te! hát tudod-e kit várnak most?

— Nem én.

— Hát a püspököt; gyámoltalan azt sem tudod ?

— Nagy ur a’ ?

— Bizony ám, a herceg után következik mindjárt.

It, megint csend állott be. Aztán köhintet az

öreg és folytatta:

— Hát azt tudod, hogy evvel a nagy úrral együtt jártam az eskolába, ehol a ni, ott van még most is az az iskola.

—■ Nem én.

— No hát akár hiszed, akár nem, a mán olyan biztos, mint a hogy az én nevem bakter.

— Hát osztég mit ér kigyelmed avval?

— Mit? Hát mikor itt volt káplán, azt hiszed lenézett? Hányszor feljött hozzám! Oszt csak úgy szólított: te. Persze én nem mertem kimondani ezt a szót, mindig kerülgettem, mint a macska a forró kását. Ő meg csak biztatott, hogy mondjam. Dehogy mondtam, inkább meghaltam volna. Azóta nagy ur lett. Én meg még mindig az vagyok, a ki voltam : bakter. No de csak hogy láthatom. Tudom beszélni nem beszélhetek vele. El van foglalva a nagy urakkal.

Az ünnepély megtörtént.

Fényes volt az, megaranyozta a szülőföldnek édes viszontlátása. Mikor a püspök a sok tisztelgőt végig fogadta, oda szól a plébánosnak:

— Hát az öreg János, a bakter ur hogy van ? Hívja be, hadd lássam őt is. A plébános ur maga

szaladt fel Jánosért. Mikor megmondotta neki, hogy siessen mert a püspök hívja, majd összerogyott. Felkapta uj bekecsét, de fonákul vette azt fel. Mikor már majd a legutolsó lépcsőn voltak visszakiáltott:

— Pistu, Pistu te, osztég el ne felejtsd a tizenkettőt fújni.

... Megható jelenet következett most. Az öreg torony-őr belépett egykori iskolatársához, térdeire ereszkedett és megcsókolta kezét. A püspök felemelte és kezeit áldólag terjeszté felé:

— Hogy vagy öreg barátom János?

— Én nagvmn jól vagyok, feleié az őr reszketve.

— Meg vagy elégedve sorsoddal, nem zugoló- dol-e az Isten ellen ?

— Én megvoltam és vagyok elégedve, Istenem ellen soha sem zúgolódtam, sőt hálát adtam neki mindig, hogy élek. Az öreg zokogni kezdett, mire a püspök tréfára forditá a dolgot.

— Hát osztán Jancsi, hányszor büntettek meg, mert későn kongattál ?

Harminc év alatt kétszer. Egyszer elaludtam. Akkor még kegyelmes Uram káplán volt itt, felét a büntetésnek ki is méltóztatott fizetni. Egyszer meg bizony, én már nem is tudom, hogy volt.

— Áldjon meg téged a jó Isten és adjon neked öregségedre nyugodt lelkiismeretet — és elbúcsúzott az öreg őrtől, két szép fényes aranyat csúsztatva a zokogó öreg kezébe.

A püspök szemeiben könvek csillogtak.

— íme — mondá a körülállóknak, kik szintén sírtak — a Gondviselés az élet minden pályáján megszokta adni a megelégedést, ha arra fogékony szivet talál.

xKevés mondani valóm van még. Az öreg torony-őr néhány évig hűségesen viselte hivatalát. Aztán elgyengült; a város nyugdíjban részesité. A Pistu megnőtt, az öreg meg kicsinálta, hogy ő lett utódja. Az őrházból leköltözött a hű és régi szolga a város egyik szerény házikójába. De nem érezte ott magát jól. Az emberek nem jók — mondá sokszor — nehéz köztük élni, irigyek, kegyetlenek, kő- szivüek. Az egész napot ott tölté az őrházban. Keze reszketett, de azért fel-felvette a bakter-sipot és olyan jól esett lelkének, ha elfujhatta az óraütést.

A múlt esztendőben aztán egyszer lehajtá fejét az őrházban, a Pistu ölébe.

— Pistu lelkem, szeretnék én Istenemmel végezni.

Pistu levezette az őrt, és elvégezte vallásbeli kötelességét szépen, rendesen. Még délután elfujta az öreg a négy órát . . . mire éjszaka lett, a Pistu ölében szép csendesen — elaludt a föltámadásig!

(Vége.)

4125 korona egy tyúkért; Angliában a házi szárnyas állatok kiállításán bevett szokás, hogy azok a kiállítók akiknek nincs szándékuk az állatot eladni, a katalógusban olyan horribilis árt tüntetnek fel, bőgj' aki meg is akarná venni, bizonyosan elmogy tőle a kedve. Ilyenformán a kiállító megszabadul a zaklatásoktól. A mostani baromfi- kiállitáson azonban különös dolog történt. Egy fiatal hölgynek különösen megtetszett a kiállításon egy gyönyörű Wyandotte-fajtyuk és minden áron meg akarta vásárolni, megnézte a katalógust és látta, hogy a pompás állat 165 font sterlingért eladó. Fölkereste a tulajdonost, alku nélkül kifizette a magas árt és boldogan vitte haza a 4125 koronás tyúkot.