Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-04 / 22. szám
VIII. évfolyam. Szatmär, 1905. junius 4. 22. szám. Mi a haza?... Valahányszor egy levelet látok lehullani a fáról, vagy látom a vándormadarakat elköltözni, mindannyiszor szomorú gondolatok töltik el lelkemet. A falevelek lehullanak és megsemmisülnek. A vándormadarak elköltöznek messze, idegen vidékre; itt hagynak minket, fészkeiket. De ha elérkezik a szép kikelet, ismét levél zöldül a faágon és visszajönnek vándormadaraink is; felkeresik régi fészkeiket, kijavítják azokat és énekelve szállnak egyik ágról a másikra. Ilyenkor jóleső gondolatok töltik el lelkemet. De úgy tetszik, mintha valami mégis hiányoznék, mintha nem zöldült volna ki minden fa és a madarak sem érkeztek volna vissza mindnyájan. Igen, az édes magyar haza fájának ágain a leszakadt levelek helyett a tavasz eljöttékor nem zöldült ki más levél. Azok, kik vándormadár módjára elköltöztek az országból, nem érkeztek vissza. Azok a honfitársaink, kik elhagyták ezt a földet, ahol születtek, ahol élni és meghalniok kellene, nem gondolták meg, hogy mit tesz ez a szó: haza. Ok élni akarnak messze, idegenben boldogan, haza nélkül. De hogyan lehet haza nélkül boldogan élni ?... Haza nélkül boldogan nem lehet élni, mert akármilyen jól legyen dolga valakinek idegenben, azért mégis epekedve sóhajt a haza után. Azt mondhatják többen, hogy: — Haza nélkül lehet boldogan élni, csak legyen sok pénz! Hadd menjenek az elégedetlenek, ha kevesebben maradunk itthon, köny- nyebben megélünk. Akik igy gondolkoznak és igy nyilatkoznak, azoknak szemükbe merem mondani, hogy nem tudják mi a haza. Mi a haza?... Az a falu, az a város, az az édes otthon, hol születtünk, növekedtünk. Hol először nyílt ajkunk Isten imádására a mi szép magyar nyelvünkön. Hol először tanultuk kimondani, apám, anyám és ezt a szent szót haza. Az az édes otthon, hová mindig visszavágyik lelkünk. Azok az ismerős arcok, melyeket olyan jól esik látnunk. Szeretteinkkel együtt élni, kik örömeinkben osztoznak, a sors csapásai állal okozott szerencsétlenségben szóval, tettel bátorítanak. Megosztják egynek fájdalmát mindnyájuk között, tudván azt, hogy könnyebben elviselhető valamely fájdalom, ha megosztalik. Szerető szivük egész melegével a szenvedő felé fordulnak és lecsókolják annak homlokáról a gondterhes redőket. Ez az édes otthon a haza. A haza aranykalászszal ékes rónaság, melyen hálatelt szívvel örvendezve tekintünk végig. Midőn sarlónk alatt dől az érett aranykalász, nem tudjuk szivünk örömét eltitkolni, önkéntelenül rebeg ajkunk hálaadást. Kéklő hegyek koszorúja, hol a pásztor furulyáját édes-busan fújja-fújja... Délibábos rónaság, hol a búja fűben legelésző ménes és gulya szilaj on fut versenyt a széllel. Ez a haza. Föld, melynek minden talpalatnyi részét őseink ezer veszély között, vérük hullásával
