Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-05-28 / 21. szám
166 MAGYAR FÖLDMIYELŐ vagy letépni, Miután azonban ezen keményedésnek semmi köze nincs az állat légcsőbajához, a pip le- tépését ma már felesleges állatkínzásnak tartják. Sokkal jobb az ilyen állatokat jó meleg helyre tenni, adjunk ivóvizükbe egy kevés mesterséges karszbadi sót és belsőleg naponta többször néhány csep Mixtúra solvens-t. Ezen kezelés mellett az állatok néhány nap múlva jól fogják magukat érezni és feleslegessé válik a pip fájdalmat okozó letépése. Üveget, porcellánt, az elpattanástól megóvhatunk, ha használat előtt jól megsózott hideg vízbe téve felforraljuk s mintegy 10 percnyi forralás után az egészet lehetőleg lassan kihűlni engedjük. OLTASÓ-TÁB. A torony-őr. — Elbeszélés. — Irta: Bodnár Gáspár. A miről és kiről én most beszélni szándékozom, persze csak amolyan nagy városban található fel. No de se baj. Igaz, hogy ez a kis újság olyan faluba is eljut, igy hát ezeket a sorokat ott is olvasni fogják, hol bizony nem csak hogy toronyőr, (vagy mint közönségesen mondani szokták: bakter annak a neve) hanem talán torony sem igen akad, de azért gondoltam mégis egyet és kettő lett belőle. Már én bizony kötve hiszem, hogy akadjon józan értelmű magyar ember, ki nagyobb város mellett lakik, és mikor heti vásár alkalmával, — vagy máskor is — abba a városba bement, meg ne figyelte volna a legnagyobbik templom legmagasabbik tornyát. Hát hiszen a ragyogó keresztet, meg annak a gombját csak megmérte tekintetével? Vagy ha éppen arra nem ért reá, csak odavetette szemét az órára. No akkor nem is kételkedem, hogy ismeri — az urak úgy szokták nevezni erkély —, a közönséges ember gáternek hívja. No hát a gátért! Ez pedig nem más, mint a templom tornyának négy oldalán elhúzódó állvány, melyen egy ember annak módja szerint körül sétálhat. Ennek a kis utcának pedig rendesen egyetlen sétálója van (ha több akad, az már vendégszámba megy). A torony-őr, vagy mint mondám bakter az ő tisztességes neve. No hiszen ez már aztán kényelmes kis hivatal lehet. Egész nap egyebet nem tenni, mint körül járni ezt a fura helyet; aztán, úgy óra-ütéskor bele fújni a bakter-sipba, ehhez nem kell s«m fejtörés, sem tudomány, sem munka, sem fáradság; legfeljebb tunyaság, meg restség, mihez pedig temérdek ember ért a világon. Nem csuda tehát, ha Kegyes András becsületes gazda-ember egy heti vásár alkalmával bemen- vén a városba, sokáig el-el nézegette komájával a bakter haszontalan sétálgatásait és ezenképpen tálalta ki roszalását: — Hallja koma, az is egy kapa-kasza kerülő ember lehet olt amott. — Méket érti kend? — No hát méket? Ott fenn a kokas ülőn, a templom tornyán. — Az bizony, már ez mégis csak hiába eszi a kenyeret. Azon közben megérkezik egy nagy dinnyével kezében a koma fia is, virgonc, szőke gyerek, ki mig a vásártéren mászkált ugyancsak odavetette szemét arra a toronyra, hogy még a dinnye is földre pottyant. —• Drágalátos mákvirág, — förmedt rá az apja — még erre sem tudtál ügyelni ? Aztán került, fordult a legény, ott hagyta a dinnyét, — melyről pedig már tegnap álmodozott — és eltűnt. Besurant a torony ajtaján, felszaladt a kórusra, onnan meg a harangokhoz vezető lépcsőre. Itt megállóit kissé, meghökkent a szédítő magasságtól. Aztán, mintha valaki megragadta volna, mindig fejjebb jutott, mig egyszerre csak a bakter kis füstös szobájába találta magát. Előtte állott a toronyőr, ott látta azt az embert, kit lentről annyira megbámult és fiatalnak gondolt. Pedig az egy galambősz, nyúlánk, a vállaira nehezedő évek súlyától kissé meggörnyedt ember vala. Arca szigorú, vonásait még ridegebbé teszik annak ráncai; szeme élénk, mintha lelkének éberségét látnád benne, hangja erős, mintha ércességét az alatta szóló harangoktól kölcsönözte volna el. — Mit akarsz itt kölyök — szólott ridegen, mikor meglátta az érkezőt. — Se-e-mm-it — hebegte a siheder, csak úgy szerettem vóna látni kendet közelről. Az öreg arca elváltozott, eltűnt róla a szigorúság, nyájas derengés vette körül egész ábrázatát. — Hát miért akarsz engem közelről látni, he? mi? — Mert én is bakter szeretnék lenni, mint ki- gyelmed. Nagyot nézett erre az öreg, de nem szólhatott most; érezte, hogy közel van az óraütés, kiment az őrjáratra, körül nézett; ki tudja hányadikszor veti ma — hát még egész életében — a lábai alatt nyugvó városra tekintetét. Alig, hogy elvégzé munkáját, ütött az óra, vette sípját és utána fújt tizet. A fiút ezalatt nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Kidugta fejét az ajtón és lépett vagy kettőt. Pár perc múlva az öreg mellett termett. — Ni ni — kiáltá meglepetve —- milyen kicsi az én édes apám! — Hallgass kölyök — szólott az őr mosolyogva, — vigyázz a lábodra, meg a fejedre, mert ha innen leszaladsz, puliszkává változol. Az ám, de a koma meg a gazduram is ráismertek a fiúra. A komának égfelé meredtek hajszálai, kezét ökölbe szoritá s úgy fenyegette saját gyermekét, mint a tabernában szokta volt legénykorában megölő ellenségét. — No fiú — nevetett az öreg — eregy, mert apád most rögvest megesz. — Nem megyek én, hájjá kigyelmed — válaszolt a gyerek — akár mindig itt maradok. — De nem oda a Buda, jött tüzbe az öreg; itt nem henyélünk ám. Itt résen kell ám lenni, itt nem alszunk ám, itt nem lehet mondani, majd holnap is megcsinálhatom ám, itt ember kell a gátra öcskös. — Hát hiszen ember leszek tán én is, vagy micsoda ?
