Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-05-28 / 21. szám
VIII. évfolyam. Szomorú kép. Minden időben akadtak emberek, kik nem várva be a halál angyalát, önkezükkel vetettek véget életüknek. A jó lelkek megdöbbenve állottak meg az ilyen szerencsétlen halandó tette előtt, mert egész valójukban érezték, hogy ez természetellenes, némtelen cselekedet, mely az észszel biró embert megbélyegzi és elitéli. Elfordultak, emlékezetet nem szenteltek, az öngyilkostól a végtiszteséget is megtagadták. De az ilyen esetek ritkábban fordultak elő. Fájdalom, napjainkban elszomoritóan emelkedik azoknak száma, kik életüket, mely pedig nem övék, eldobják maguktól, nem gondolván meg, hogy e borzasztó lépéssel bűnt követnek el Isten, önmagunk és a társadalom ellen. A ki az újságokat olvassa, és az eseményekből következtetéseket von le, nem egyszer megdöbbenve kiált fel: „Hova vezet az emberek ily nagy mértékű könnyelműsége és mi oka az annyira elszaporodott öngyilkosságoknak ?“ Megvalljuk, nem szivesen foglalkozunk e tárgygyal. Sötét és komor az. Fáj a lelkünk, midőn erről beszélnünk is kell, de szomorú tapasztalataink vannak, hogy a társadalom minden osztályában felütötte fejét ez az iszonyú bűn. írunk tehát róla, megkíséreljük lelkére beszélni annak, kiknek fejében — az élet nehéz küzdelmei közt — csak egy-egy pillanatra is felvillant e borzasztó gondolat. Kik lesznek öngyilkosokká és miért? Első sorban azok, kik elszakították azt a láncot, mely az embert Istennel összefűzi. A ki az Istentől messze eltávozott, a ki Hozzá sohasem folyamodik, Őt nem szereti, Tőle nem fél, szóval a kinek nincsen hite, az elvesztette, legalább azon időben, midőn e tettre szánja magát — elveszti a tnlvilágban való hitét. Szerencsétlen az ilyen ember. Mert meg vagyok róla győződve, hogy a túlvilágnak tagadását csak önmagára kényszeríti, mert az abban való hitet teljesen elveszteni lehetetlenség. Olvastam valahol, hogy egy nagyhírű istentagadó haldokló ágyán feküdt. Inasának egy este igy szólt: „Meghalok!“ „Azt mondotta az ur — válaszolt az inas — hogy nem fél a haláltól.“ „De mi lesz a halál után?“ — szólott az istentagadó. „Azt mondotta az ur, hogy semmi!“ „De hátha, de hátha mégis lesz Isten“ — rebegte a beteg — és szemeibe könyek gyűltek. Bizony — hátha lesz ? Ez a gondolat gyötri az öngyilkost is; gyötri kimondhatatlan lelkiismeretfurdalással az első gondolatnál és gyötri' azon pillanatban is, midőn élete fáklyája utolsót lobban. És van Isten, oh van — szives olvasóm! Ezt mondja az embernek minden, de minden. A nagy természet ezt kiáltja felénk, lelkiismeretünk erről beszél, a népek milliói ezt hirdetik. Van Isten, a ki parancsban adta az embernek: „Ne ölj!“ Ne ölj meg mást, ne öld meg magadat! Van Isten, kinek igazságos ítélete a halál után következik! Vannak emberek továbbá, kiket nagy, megrázó csapások kergetnek a halálba! Rész
