Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-09 / 14. szám
108 MAGYAR FÖLDMIYELÓ és itt leszek az utolsó nagy napon is, hogy a nagy király ellenségeit széjjelmorzsoljam. A harmadik pedig igy szólt. Én csak azt kívánom magamnak, hogy szemtanúja lehessek a nagy királyom mindennapi életének és cselekedetének. Forró vágyam, hogy ő rendeljen engem a legszebb királyné szolgálatára. Ekkép beszélt, ekkép ábrándozott az erdő három királya, midőn hirtelen nagy világosság támadt mellettük. Fölnyilott az ég és egy angyal szállt le hozzájuk. — Az egek és a világ Ura ismeri kivánságto- kat, — szólt az angyal, — megéritek azt, a mi után áhítoztok. Mert a leghatalmasabb király méltóknak tart bennetekel arra, hogy részt vegyetek legdicsőbb cselekedeteiben. Egyedül azt kívánja tőletek, hogy büszke koronátok hajoljon meg s elhagyatottságtok- ban méltatlanságot is tűrjetek. S ha megvetés ér benneteket, legyetek alázatosak. Erre az angyal eltűnt és sötét éj borult a földre. Egy nagy felhő nehezedett az erdőre. Dörgött az ég, csattogott a villám és az orkán vadul száguldva, gyökerestől tépte ki a gyöngébb fákat a földből. A három fa megremegett, de kár nem esett bennök. Ott állt a három fa-óriás mozdulatlanul a régi helyén. A vihar elmúlt s az égre a derengő hajnal pírja szállt. Kis madárkák csicseregni kezdtek, a nedves fűszálakon csillogó harmatcseppek rezegtek. Ragyogóan bontakozott ki a fölszálló nap a siirü ködgomoly ágból. Es a három fa megbámulta a napot, melyet a legmagasabb lény lábzsámolyául kiválasztott magának. Majd újra nagy szél támadt, mely a három fa terebélyes koronáiba kapaszkodva, azokat hajlongatta. A faóriások megadással engedtek az elemnek s csak ezt mondották: Urunk, nagy Istenünk, neked szolgálunk... A szél elállóit. Az erdő csöndjét csak sokára zavarta meg néhány érkező favágó nehéz lépte. Éles, súlyos szerszám nyomta valamenyiök széles vállát. Rövid tanácskozás után kimondották a három közül az elsőre a halálos Ítéletet. A fejszék csapásai alatt megadással zuhant le a hatalmas fa. Egy jajszót sem hallatott s végső percében csak ezt mondotta : — Érted halok, oh Királyom! A favágók munkája ezután könnyen ment. Földarabolták a hatalmas törzset és deszkákat formáltak belőle. Néhány száljából a hatalmas óriásnak jászol került ki, Bethlehem egy félig ledőlt istállójába, hol egy ökör, meg egy szamár szedegette mindennapi eleségét belőle. íme, a dicsőség hírnöke mily szomorú sorsra jutott. Azonban a megalázás napjai nem tartottak soká! Egy este két vándor állított be a roskadpzó istállóba. A városban nem kaphattak szállást, igy kénytelenek voltak e helyütt meghúzódni, hogy az ut fáradalmait kipihenhessék. A két vándor közül az egyik egy ifjú, szép asszony, a másik, a kísérője, egy javakorabeli mesterember volt. — íme a hely, — szólt szent József, mert ő volt az, — melyet a mennybeli Atyánk nekünk kiszemelt. Mária, az Isten Anyja itt szülte meg Isteni kis* dedét, a kis Jézust. Jászolba fektette s imádkozott mellette. Az angyalok kara dicsőítő éneke, a pásztorok imája s a napkeleti bölcsek tömjénillata a jászol trónusában pihenő örök Királynak szólották. Az első fa-óriásnak teljesült a vágya. * * * Rövid évek múltán az erdő csöndjét ismét fejszecsapások verték föl, a második fa-óriásra került a sor. Azt is levágták és széjjeldarabolták. Egy názáreti szegény ács szintén vásárolt belőle pár szál deszkát s szorgos kezeivel földolgozta azt. Kicsiny műhelyében egy kis fiú derekasan kezeli a szerszámot és segít az öreg ácsnak. — Atyám, — szólt a fiú, — adol-e nekem egy kicsit a fából? Szent József, — ő vala, — átenged néhány kis deszkát a finnak, a kinek kezei serényen dolgoznak. A gyermek Jézus odaviszi an}rjához a kis fehér pa- docskát s megajándékozza őt vele. Ez a kis padocska hosszú éveken át volt tanúja az isteni család békés, hit, remény és szeretet által besugározott csöndes otthonának. A fa az Úrtól kapta a hivatását és az ő keze által lett ezen királynő trónusa, a ki szebb, mint a nap és hatalmasabb, mint a rendezett hadsereg egész tábora ... Ismét elmúlt néhány esztendő. Leszállt az est. Jézus egész nap prédikált. Fáradtan, kimerültén lepihent a harmadik fa alá, a mely immár csak egyedül állott a helyén. Fölséges fejét a törzshöz támasztva, csakhamar elszenderült. Rövid idő múlva fölkelt és megáldotta a fát: Majd egyszer még simulni fog a fejem tehoz- zád. Te fogod hordani a szabadulás gyümölcsét. Ki az a komoly férfiú? — Kérdi magában a fa: — az arca isteni malaszttól sugárzik! Nem soká tűnődhetett fölötte, mert közben egy csapat katona közeledett feléje és megállóit előtte! — Nézzétek ezt a szép fát, — szólt a csapat vezére, — Pilátusnak bizonyára tetszeni fog és meg lesz elégedve választásunkkal. Porba hull a harmadik fa-óriás is! Cipelik Pilátus elé s keresztet faragnak belőle. Jézus viszi a hegyre. Terhe alatt leroskadt. — Előre! Fönt a hegyen feszitik rája. A legnagyobb királynak trónralépése volt ez. Az emberek kinevették. Az angyalok sírtak. A nap hódolt a Teremtőjének és sötétség ölelte a földtekét. Itt a századok királya, a legyőzhetetlen, az örökkévaló! Hallgassátok menny és föld! Mert ő beszél! Atyám bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekednek! Megbocsátó szent szavak. A föld hallja s megtisztul... Szent kereszt! Ott tündökölsz az oltár közepén! Te vagy az árboc, feléd tekintenek reménykedve a boldogok, kik e hajóra fölvétetnek. A »Bor« szó eredete. Egy XVIII-ik századbeli régi könyvben olvasható, mint egy szaklap Írja, hogy ősapáink mint vélekedtek a bor elnevezés eredetéről, amelyet mai hazájuk elfoglalása után ismertek, illetve szerettek meg iga-
