Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)

1904-03-20 / 11. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

85

telkei viz alá kerültek. Már ekkor az egész ország szeme Szeged felé fordult, melynek töltései semmivel sem voltak jobb karban, mint a fölötte fekvő vidékeké. Március 8-án már rettegés fogja el a várost és sürgős segélyt kérnek a kormánytól, úgy a gátépítést, mint a közrendészetet illetőleg, mert az aggodalom a lakosság körében általános fejetlenséget keltett. A város törvényhatósága feliratot intéz a kormányhoz, hogy hirdesse ki a statáriális állapotot, s küldjön katonaságot, mert a polgárságnak sem módja, sem eszköze nincs a mentési munkála- latokra. Az üzleti élet pangásnak indult; a kereskedők kirakták áruikat az osztrák vasút állomására, a gyárak beszüntették a munkát, s 10-én, mikor Algyő, Tápé és Dorozsma község is viz alá került, a lakosság rémülve üritgette lakásait s vitte holmiját a Belvárosba, mely Szeged legmagasabb pontja, 11-én éjjel a vízállás 0 fölött 25 lábra hágott Szeged fölött, s a város töltései csak 22 Iái) magasak voltak. Ezenfelül még óriási szélvész kerekedett, mely ellenállhatatlan erővel csapkodta a hullámokat a töltéshez. Most már a katasztrófát mindenki látta. A katonaság megfeszített munkával rakta a töltéseket; a polgárság s a vidékről hozatott munkások azonban teljesen járatlanok s igy csaknem hasznavehetetlenek voltak. A mentő vonat éjjel-nappal készen állott s vitte a menekülőket a déli városokba. 12-én reggel 3 órakor a gát álszakadt, négykor Szeged viz alatt állt és hatkor a házak omladozni kezdtek. A Felsővárosban egy-két óra alatt nem volt egy utca sem látható. A veszedelem hihetetlen gyorsasággal tette tönkre a várost. Délután már a Belváros kivételével csak egv-egy kőház állt a talpán. S a lakosság épp oly gyorsan vesztette el lélekjelenlétét. Estefelé gyújtogatások, rablások és fosztogatások történtek. A szegény nép kenyér nélkül állt. A katasztrófa haragra lobbantotta őket Báni főispán, a tanács és a kormánybiztosság ellen, mert még néhány nappal ezelőtt is azt hallották tőlük, hogy nincs mit a veszélytől tartani. A statáriális bíráskodás is elkeserítette őket, úgy hogy szuronynyal kellett kényszeríteni a munkára. 13-án a vihar még erősbült. A viz a városban magasabbra hágott, mint a Tiszában. Elhatározták, hogy a városban felül és alul kinyitják a gátat. Északon egy kotrógép, délen a katonai műszaki csapatok működtek. A mentési munkálat is szervezettebb lett. A szomszéd városok, Temesvár, Szöreg, Budapest naponta 15 -20.000 kenyeret küldenek. A király egyelőre 10.000 forintot ad. A fővárosból képviselők, katonák, jogászok, mérnökök mennek le csónakkal és mentő eszközökkel. A pénzbeli adományok is megkezdődtek. Városok, főurak, püspökök, pénzintézetek, társaskörök, cégek 3 nap alatt 200.000 forintot adtak össze. Kolozsvárott Liszt és Zichy Géza hangversenyt rendez, a király újabb 40.000 forinttal, a királyné 5000 forinttal egészíti ki adományát, mely egy hét múlva túlhaladja a milliót. A veszedelem azonban egyre tart. A viz egy lábnyit sem apad, a beomlott házak száma megüti a 10.000-et, az elveszett embereké a 2000-et. Az utcákon borzalmas jelenetek ismétlődnek és a statáriális bíróság nem fogy ki a munkából. A hivatalokat áthelyezik Nagykikindára és a város kivételes vészbizottsági jellegű adminisztrációt

kapott. Az egész gyönyörű város, nagy ipartelepeivel, palotáival és közintézeteivel együtt elpusztult. A közönség végképpen elkeseredett és a magisztrátus az anarkia romboló uralmától tartott. Valósággal gyógyító hatással volt a hir, hogy a király 17-én megjelenik Szegeden. Ezzel egyidejűleg jött az első hir, hogy a Tisza 2 lábbal apadt. A város megköny- nyebbülten fellélegzett s a királyt szomorú, de nyugodt lélekkel fogadta.

Másnap a király elutazott és a polgárság uj erővel látott a mentéshez. A Tisza napról-napra apadt, még 22-én támadt ugyan egy kis riadalom, de 25-én már szétküldhették az értesítést, hogv a veszély megszűnt. A katasztrófa egész Európát megihlette. A pápa, Oroszország segélyt küldöttek. London olcsó kölcsönt ajánlott föl, Berlinben hangversenyeket rendeztek a javára s Bécs is 10.000 Irtot adott. Az ország is versenyezve adta össze a szegény emberek ruhájára, élelmére és építési költségeire forintjait. A kár mégis óriási volt. Maga az állam 10 millió forintot vesztett. Az elpusztult termés értéke is meghaladta a 10 millió forintot. A magánosok, gyárak és üzletek vesztesége pedig kiszámíthatatlan. A lakosság nemsokára kezdett visszavándorolni, a birtokosok újra működésbe léptek, jótékonysági intézetek alakultak s kezdetét vette az újjáépítés nagy munkája.

A szegediek most ünnepelték az évfordulót. Elhatározták, hogy a királynak emlékalbumot adnak át s 12-én rendkívüli közgyűlést tartottak.

AMERIKA.

A kivándorlók hiénái. Az utóbbi időkben veszedelmes csalóbanda dolgozik a fővárosban, a mely a kivándorlókra veti ki a hálóját s kihasználva a falusiak tapasztalatlanságát, az utolsó fillérig kifosztják őket. Legutóbb Marczi József agáfdi napszámos esett áldozatul. Marczi e hónap 2-án érkezett a fővárosba a keleti pályaudvaron. Amikor kilépett a vasúti kocsiból, egy huszonöt-harmincz évesnek látszó, alacsony, köpczös, kopott ruháju férfi szólította meg és kivallotta, hogy Marczi Amerikába készül. Az idegen barátságosan ajánlkozott arra, hogy a tapasztalatlan falusi ember dolgát eligazítja. Pro- tekczió nélkül bajos ám kijutni Amerikába — magyarázta a dolgot. Ezzel átvezette Marcit egy budai korcsmába, ahol egy elegánsan öltözött úri ember, meg egy falusi, ünneplőbe öltözött gazdálkodó várta őket. Az elegáns fiatalember elmondotta, hogy az apja Bécsben kivándorlási ügyekkel foglalkozik és őt azért küldte Budapestre, hogy a kivándorlókat hozzá igazítsa. Felszólitotta Marcit, hogy adja át neki a pénzét és akkor az egész utón semmi gondja sem lesz a kivándorlással. Az elegáns ur mellett ülő ötven esztendős gazdálkodó formájú ember is biztatta Marcit, hogy csak adja át bátran a pénzét, ő is úgy tett. Marci erre átadott 280 koronát a fiatalembernek, aki Marcit felültette egy bécsi vonatra, megmagyarázván neki, hogy az apja a pályaudvaron várni fogja. Marci megérkezett Bécsbe, de ott bizony nem várta senki, hiába lármázott és követelte a pénzét. Végre is visszament a fővárosba, ahol felje-