Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-11-06 / 44. szám
352 MAGYAR FÖLDMIVELŐ VASÁRNAP DÉLUTÁN. Az öreg néni pápaszeme. Nem lálott már a szemével Egy jó öreg néni; Kénytelen volt a betűket Pápaszemen nézni. Kötözgetett, varrogatott, Tűbe is befűzött; De a könyvben szabad szemmel Nehezen betűzött. Volt neki egy pápaszeme, Rozzant már és régi; De a kopott, öreg szerszám Kedves volt ám néki... Mégis, mikor járva-kelve Szeméről letette, Soh’sem jutott az eszébe, Hol is felejtette?! S ha ilyenkor fiaitól Levele jött Pestről S félre dobta kezéből a Munkát mindenestül: Kezében a levelével Járta be a házat... Feltúrta a fiókokat, Nem egyet, de százat. S mikor már a pápaszemet Maga meg nem lelte, _ Mindenkit, ki körülte volt Megkérdezett érte És keresgélt buzgalommal Az egész ház népe, A mig végre megtalálták S od’ adták kezébe. S hogyha olykor az a levél Szomorú hirt rejtett, A szegény jó öreg néni Mennyi könnyet ejtett?! Csak az öreg pápaszemnek Üveg karikája A tanúja', miként hulla A sok gyöngyszem rája. Mikor leszünk boldogok?*) Halottak estéje volt. Az élő város megmozdult, hogy siessen a halottak csendes, néma országába. Mert nagy, hatalmas vonzó erejük van azoknak a néma síroknak. Sőt ellenállhattam Sokszor a legtávolabb helyről is oda idézi az embereket. ... Sókutiné is a temető felé tart, leánykájával, Margitkával. Okos kis teremtés. Kedves, mint a tavasznak első hasadása, beszédes, mint a repülni tanuló madárkák. *) Lapunk szerkesztőjének e cikkecskéje a Budapesten megjelenő »Szövetkezés«-ben jelent meg. Bemutatjuk olvasóinknak is. — Mamukám, kinek visszük mi ezt a koszorút ? — Akinek senkije sincs. Oda tesszük lelkem, ahova koszorút nem tesznek. — Hát miért nem tesznek ? Azok talán boldogtalanok ? — Ők boldogok, gyermekem, mert már meghaltak. A leányka rámereszti édes anyjára szép kék szemeit; aztán ezüst csengésű hangján kérdezi: — Mamukám, hát mi mikor leszünk boldogok? Mamuka pedig hirtelen nagy zavarba jön. Csak percek múlva válaszol a türelmetlenkedő kis bölcselőnek. — Édes angyalom — mondja — halála előtt senki sem lehet boldog. A leányka egyszerre elhalványodik. Szemei meredten tapadnak a földre. Aztán nagy sokára imigyen szól: — Mamukám, hát meg kell halnia az embernek, hogy boldog legyen? — Meg kell halnia, hogy egy sokkal szebb,, boldogabb, megelégedettebb hazába érhessünk. — És hol van ez a haza, édes mamukám ? — Ott fenn...a csillagok felett, a magas menyországban, édes kis leányom. — Akik meghaltak és nyugszanak a temetőben, azok mind boldogok? Mind-mind ott vannak a csillagokon túli boldogabb hazában? — Mind, akik jók voltak és a jó Istenkét szerették, vagy ha hibáztak is, megbánták és a jó Istenkével kibékültek... * Gyász borul a kis Margiték családjára. A kegyetlen halál elragadja a munkás családapát az ő szerető övéinek köréből. Meghalt. Ő is ott nyugszik már a csendes temető ölében. Halottak estéje van ... Istenem, mily más, mily mélyebb érzelmeket fakasztó halottak estéje. Az ősz féltékenyen őrzött legkésőbb virágai koszorúba fonva. Most már nekik is van, hogy kinek számára vigyék az emlékezés koszorúját. Most már nekik is van ott a temetőben egy drága sirhalmuk. Majd mindennapi zarándoklatuk helye. Halottak estéje xan ! Ott térdelnek már ők is, a drága porok felett. És megerednek könyei a gyászos, kesergő özvegynek. És megmoccan az ajak is: — Miért hagytál itt? ...A kis leányka szemében is megrezzen a köny, mint a szép virág kehelyén a harmatcsepp. De csakhamar fel is szárad. Mintha észbe kapott volna valamit. Mintha korát meghaladó gondolat villant volna meg kis fejében... Megsimogatja bánkódó édes anyját és lágyan szálló hangon vigasztalja... — Édes mamukám! Hát nem te mondád, hogy halála előtt senki sem boldog. Apukánk meghalt. És mily jó volt ő. Hogy szerette a jó Istenkét. Nekem is mindig azt mondotta, hogy csak a jó Istenkét szeressük. Apuka meghalt... boldog... ne zavarjuk hát az ő csendes nyugalmát. Ott van ő már a csillagokon túl való országban, ahol a jó Isten lakik. B. G.
