Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-09-11 / 36. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 287 Átkos könyelmüség. Sok szép, de valljuk be őszintén nem egy rossz szokása is van a magyar embernek. Hogy jó szivü, vendégszerető, adakozó, hogy szép szóval nyulat lehet vele fogatni — ezt tőle halálos ellensége sem tagadhatja el, Hogy káromkodik, hogy csak a mával törődik s a holnapot hagyja a jó Istenre, hogy továbbá nincs meg benne a takarékosság hajlama — ezt is bizony ne szégyeneljük bevallani. Hanem mindezekről most nincs szándékom szólani — inkább egy különös és a magyar ember vesztét már oly gyakran okozó bajra akarom irányítani a figyelmet. Közmondásban is megörökítették azt, hogy a magyar hamar aláír valamit, de lassan fizet. A mi bővebben szólva annyit jelent, hogy a mi népünk meggondolatlan fővel bele megy mindenbe, vesz, hitelez, jótáll, adakozik, és mikor a pénzes tárcához kell ny ulnia, akkor szánom-báno- mot mondva vakarja a fejét. Ám nézzünk csak bele az élet sorjába egy kicsit s mindjárt tisztában leszünk azzal, hogy való igazat mondok. Cseresnyés János uramnak meglehetősen megy a dolga. Meg van mindennapi kenyere bőségesen, a világ sem mondhatja, hogy rongyokban járatja feleségét. Az ám, de bele üt agyába egy nagyon furcsa gondolat, neki házat kell épiteni, szőllőt kell venni, földeket kell szerezni. Talán van is eg}' pár forintocskája; nincs azonban türelme tovább várakozni, mig meggyül az a kicsiny összeg sommára, neki megy és össze vesz füt-fát, nyakába varrná a félhatárt. Tetszik a gondolat, hngy ő már háziúr, szőlőbirtokos is lehet. Addig jól megy minden, mig a terminus el nem érkezik, de mit csinál majd akkor? Hát hiszen arra való a váltó. Olyan könvnyen aláfirkantja a nevét, mint az iskolás gyermek a tékájára — elmegy a komához, a sógorhoz, azokkal is láttamoztatja, aztán rendben van minden. így küzködik év év után, mig nem azon veszi magát észre, hogy ugyancsak sok a baja, s a mi fő, ha összeszedné baját, gondját, összeszámítaná adósságát itt-ott semije sincs. Ki csudálkozik aztán, hogy az emberektől sok jó módúnak gondolt gazda egyszer csak beadja a kulcsot; van persze aztán foglalás, dobszó és jajgatás. Ház, szőllő, földek nélkül szép csendesen el- élhetet volna; a jó Isten is megsegítette volna idővel, hja, de hiába! Meggondolatlan fővel neki ment mint cserebogár szokott a falnak, zuhan is aztán olyat, hogy bele szédül. Nincs abban kösszönet: hitelbe vagyont szerezni. Az ilyen gazdának ritkán lesz jó vége, az ilyen gazdálkodásnak nyögés az eredménye. Ez egy eset. Mondok még másat is! Gazduram oda-odahagyja házát vagy szérűjét, be-beszalad egyik-másik kocsmába, hogy egy-két kupica gyomorigazitót magába szívjon, vagy egy-két litrit cimboráival elfogyaszszon. Ha azonnal kellene kifizetni, talán szükebbre venné a vitorlát, de hát a Pinkász szívesen adja neki pénz nélkül is. írja a többihez — ezzel fizet gaz’duram. De mikor arra kerül a sor, hogy a restánciát kiegyenlítse, majd bele szédül a feje, maga sem hitte, hogy ennyire ment bele. Többet is tudnék én erről az átkos könnyelműségről mondani, de mostanra elég lesz ebből ennyi. Az a szerencsés ember, a ki keresményét úgy tudja beosztani, hogy a hitelhez csak a legvégsőbb esetben nyúl. a kinek van lélekereje hozzá: addig nyutózkodni, mig a takaró ér. Mily csúnya dolog az, mikor egy-egy ember fünek-fának adós. Rostéi végig menni az utcán! Valóban a becsületes embernek jobban esik a kenyér, melyet pénzéért vett, mint a legfinomabb eledel, melyért adós maradt! /\ A pennarágók. üreg, önmagával is tehetetlen anyóka vánszor- gott egyszer szobámba. Sírva beszélte el baját, mert rászedték, megcsalták szegény nanót. Elmondotta, hogy ő már régen háromszáz forint kölcsönt vett fel. Kis házikójára betáblázták — s ő nem is bánta, hiszen csak reméllette, hogy csöndesen kifizetgeti. Hosszú idők takarékossága után az adósságot ki is fizette. Elment tehát Sárvári úrhoz, a kit a »nép ügyvédének« hívtak. Hivatalnok volt ez a Sárvári valamikor, igaz hogy elcsapták, de most úgy nevezték »pennarágó«, mert minden ügyes-bajos dologban ő irt a vármegyéhez, a törvényszékhez a falu népé- nak hát bíztak benne. Az öreg asszony is rábízta a kifizetett kötvényt és az egész »kitáblázást«. Jó borra valót adott neki felpénzül, aztán fizetett egy csomó stemplire valót. Az öreg anyóka nyugodtan élt, mint aki senkinek sem adós a világon. Az ám, de mikor a szegény asszony kis házát pénzzé akarta tenni, mert már nem volt miből élnie, csak akkor jutott borzasztó tudomására, hogy a háromszáz forint még mindig a házát nyomja. A nép ügyvédje azóta az Óperenciás tengeren is túl van. A kötvény elveszett, a hitelező meg a tanuk is — rég meghaltak. Hosszú perre került a dolog. Mikor lesz vége? Szegény néni, azóta már a sírba pihen. Mi a tanúság ebből ? Egyes községekben, kisebb, de még nagyobb városokban is éldegélnek amolyan pennás emberek, a kik egy kicsit talán iskoláztak, hivatalt is kaptak, de csúfosan el is kergették őket. Ezek a pennarágók a nép ügyes-bajos dolgait szemmel kisérik. ígérik, bogy a takarékpénztárakból kölcsönt szereznek és így tovább. Egyszóval kizsákmányolják a népet és látszólag kevés díjért irkáinak, firkálnak, prókátoroskodnak. Komponálnak folyamodványokat, peres ügydarabokat, katona sza- baditást (reklamációkat) táblázásokat, adás-vevés szerződéseket és ki tudná elszámlálni, mi mindent. * Felszedik a bélyeg árát. Aztán rendesen becsapják a szegény embert, mert vagy nem értenek a dologhoz vagy szándékosan félre vezetik az egvügyü embereket.
