Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-09-04 / 35. szám
280 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Aki hirtelen ítél és cselekszik. Égj galambpár — beszéli a mese — fészkét megtöltötte búzával és árpával. Ekkor igy szólott párjához a him: — Mig künn a mezőn élelmet kapunk ne nyúljunk fészkünkben levő eleségünkhöz. Ha beáll a tél. majd jó lesz az. A tojó beleegyezett mondá : Ajánlatod nagyon jó és helyes. A him aztán elrepült s egy ideig künn maradt. Az élelem, melyet a galambok betakarítottak, akkor még éretlen és puha volt; a meleg nyár most megszáritotta a szemeket úgy, hogy azok összeestek s a készlet kevesebbnek látszott. Midőn ezt a visszatérő him észrevette megtámadta párját: — Hát nem abban egyeztünk e meg, hogy élelmünkből egyikünk sem fog enni, mig a nyár tart? Miért nyúltál hát hozzá? A tojó égre földre esküdött, hogy a készletből egyszemet sem evett meg s minden lehető módon mentegette magát. De a him nem hitt szavainak, s csőrével halálra vagdosta társát. Majd eljött a ködös ősz, a gabonaszemek megdagadlak, s a fészek ismét úgy telelett, mint előbb volt. Ennek látára mély bánat fogta el a galamb szivét, s megölt párja mellett következő panaszos hangra fakadt — Óh mit ér már nekem s mit ér e sok szép eleség nélküled, ha kereslek s nem találak, ha szóllitlak s nem felelsz. Mit ér nekem a világ minden szépségével és pompájával, ha gyászos végedre gondolok s tudom mily igaztalan voltam irántad! Ettől fogva sem nem evett, sem nem ivott, s úgy múlt ki szerelmessének oldala mellett. így jár ki hirtelen ítél és cselekszik. Arab mese után. VASÁRNAP DÉLUTÁN. A kalapács. Nagy dolog az élet, akárki mit mondjon. Subán is akad lyuk, nemcsak holmi rongyon. De ezt nem éri föl sok ember eszével. Szentül csak azt hívén, mit lát két szemével. Hejh ! pedig jól tenné nem egy szegény ember, Ha úgy cselekednék, amint hinni sem mer. Mert bizony rá férne egy kis istenáldás, A sovány Ínséget hadd próbálja már más. Oh hányszor hallhatják a szent igazságot, Mint kerülhetnek ki sok nyomorúságot. Ámde alig van ki tanulságot vonna, De megy orra után, ha görbe is volna. *■ * * Gáspár apót többen ismerik Bárdházán, Czipész volt valaha, most nincs czipő lábán. Egykor bőven volt mit aprítani a tejbe, Most már többször koplal, mint eszik őkelme. Egykor bekecs födte termete mivoltját, Most nem látod rajta csak annak a foltját. Szóval, egykor zsírban úszott őkigyelme, S manapság már abból hajára sem telne. Mert hát nem állandó a nap alatt semmi, Gáspár apó kész rá tanúságot tenni. De mert bús a dolog, tehát én elmondom, Legalább ezzel is kevesebb a gondom. Gáspár apó régtől lakik a helységben, De nem volt templomban egyszer sem egy évben. S mint mondá, azért sem kap a házasságon, Nehogy felesége a templomba járjon. Ünnep s vasárnapon dolgozott ő folyton, Nem hívén, hogy áldás nincs az ilyen dolgon. S ha valaki néki ezért intőn szólott, Tudákos eszével még igy gúnyolódott : »Heverik az időt, úgymond, s nem dolgoznak, Futnak a temlomba, mihelyt harangoznak. Szerencséjét kiki a templomtól várja. Mintha ott sült galamb repülne a szájba.« *> Szólt s többször dühös lett már a harangszóra, Mely pedig oly szépen intette a jóra; S mig a templomban az áj tatosság tartott, Ő kalapácsával döngette a talpot. És igy ment ez folyton évenkint felváltva, S ki ezért meginté, menten nyakon vágta. »Csiba! szólt, házamban ki se kiabáljon, Isten nem szorult rám, vagy ha igen — várjon!« Ily szörnyű káromlás több volt már a soknál, Borzalmat gerjesztett a.jó lakosoknál. Kerülték a házát főleg szent napokban, Ekkoi* úgy kalapált, az ördög se jobban. * * * így haladt az idő, igy múltak az évek, S Gáspárt nyakon csípte a kémén}' Ítélet. És ki a harangszót máskor föl se vette, lm a harang szavát most megérté lelke. Karácsony ünnepnek ép előestéjén A jámbor, hivő nép a templomban lévén, Csend volt a faluban, csupán Gáspár mester Kalapált, nem sokat törődvén az esettel. Éjféltájt hirtelen talpra volt szüksége, Fölmegy a padlásra a sürü sötétbe. Ámde. a mint ottan botorkálva járna, Puff! zuhan s leesik ép a feje lágyára. »Szent Isten! mi történt«, kiált föl legénye. Ki egy húron pendült máskülönben véle. Kirohan a mécscsel, ijedelmes zajjal — S im ott látja Gáspárt égbemeredt hajjal! Megáll — a vér meghűl benne a mint látja. Hogy Gáspár a száját rémitőn kitátja, S az öklével úgy tesz, mint kalapálna, Mialatt meredten néz a mécsvilágra. * * * Gáspár apót többen ismerik Bárdházán, Czipész volt valaha, most nincs czipő lábán. Tébolyodottan jár s minden kaput dönget, Templomba sürgetvén a járókelőket. És a falu népe, apraja és nagyja Gáspár apót szótlan kalapálni hagyja. Csak halkan suttogják: szegény őrült Gáspár, Nézzék csak! nézzék csak, újra kalapál már L. Beregi Sándor.
