Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-04-24 / 16. szám
\ MAGYAR FÖLDMIVELŐ 131 Az elégedetlen csizmahuzó. Az írnok irószobájának egyik szegletében, ott morgott elégedetlenül a csizmahuzó : — Mégis csak nyomorúságos egy élet ez: egész nap a szegletben állani és az ur csizmájára várakozni ! És milyen piszkosan jön néha haza és mily gorombán bánik velem, szegény csizmahuzóval! Ha lehúztam az egyiket, hátamra tápod a másikkal. Hja! a csizmáknak arany dolguk van, mert ők láthatják a világot, mig ellenben én kénytelen vagyok a szegletben állani. A csizmák sétálni mennek a szép napos időre, és ha fáradtan haza jönnek, akkor ez a szó: — Elő csizmahuzó! és én kénytelen vagyok ő uraságukat lehúzni. Ez a beszéd, ez a szemrehányás az Írnok csizmáinak szólt, a melyeket épen lehúzott. Ekkor a jobb lábra való csizma igy szólt a ballábihoz: — Testvér! hát urak volnánk mi! Az az ostoba csizmahuzó nem is tudja, milyen jó dolga van. A semmiházi lump, a legkönnyebb szolgálatot teljesíti. De mi! Egész nap taposnak rajtunk. Nyárban majd megfulladunk a portól, télen majd megfagyunk a hóban, és aztán ha esik az eső, akkor meg annak a nagy veszedelemnek vagyunk kitéve, hogy a sárba, vagy vizbe fülünk. Hát még a városi kövezet, azok a hegyes kövek! nincs azokban irgalom ! Szeretném tudni, hogy csak ma is mennyit koptattak rajtam; a talpam átlátszó vékonyságúvá lesz. Nyomorúságos az élet, ha szolgálni kell. A csizmahuzó mélyen hallgatott. — Testvér, szólt a ballábra való csizma, a taposás még csak hagyján, ahhoz hozzá vagyok már szokva; hanem az az örökös kefélés reggel, délben és este, ez mérgesít. Azt szeretném én tudni, hogy a mi nyomorult életünk mellejt miért kell nékünk fényesnek lennünk? Gazdánknak,' az Írnok urnák van jó dolga: kényelmesen ül és ir. He j h! ha én írnok lehetnék! — Az már én is szeretnék lenni! sóhajtá a csizmahuzó. Az írnok kivetve pennájából á tintát, hátradőlt székében és fel sóhaj tott: — Hála Istennek, egy nap ismét elmúlt! Egy írnoknak van a legkeservesebb élete a világon. Hát mi ő tulajdonképen, mint egy szegény toll- szolga? Olyan ur szeretnék lenni, mint az én főnököm, ki csak akkor dolgozik, a mikor kedve tartja és napról-napra jobban hízik. Igazán, már meguntam ezt a nyomorult életet. Hejh ! ha én hivatalfőnök lehetnék. Ekkor nagyot sóhajtott, felhúzta csizmáit. E pillanatban lépett be a hivatalfőnök és morogva mondá: — Elmehetsz. Szabad időd van! Nem is gondolod, milyen jó dolgod van! — Még csufólódik, gondolá az írnok ; meghajtotta magát főnöke előtt és elment. Csizmái csikorogtak. A hivatalfőnök lakószobájába ment; de mert az ajtót nyitva hagyta, a csizmahuzó hallhatott mindent. A kövér hivatalfőnök elkezdett zúgolódni: — Legjobb dolga van a polgárnak. Leül egy pohár bor mellé és nyugodtan szívja pipáját. És nekem ? Holnapra ennek a munkának készen kell lenni. Az áll, a mit a miniszter gondol. Folyton több munka, de soha egy fillérfizetésjavitás. Manó vigye az ilyen hivatalt! Lehetnék csak a magam ura! Könnyű a miniszternek parancsolni! — Különös! gondolá a csizmahuzó, még ez a kövér is panaszkodik. Kopogtatnak. — Tessék! kiáltá a hivatalfőnök. Az orvos lépett be. — Épen jó, hogy jön orvos ur, mondá a főnök rosszul vagyok, és mégis egész éjszakán át dolgoznom kell. Oh, ez a hivatal ? Az orvos megtapogatta az üteret, megvizsgálta a nyelvet, és aztán mondá : — Feküdjék le, kedves barátom, önnek csak nyugalomra van szüksége. — Doktorkám, csak magának van jó dolga: ön a maga ura! — Az orvos a hasát fogta neveltében és felkiáltott: — Én, a magam ura! Hisz az egész világ szolgája vagyok. Se éjjelem, se nappalom. Higyje el, kedves barátom, hogy az orvos egy elkinzott teremtés. Hja! ha én a magam ura lehetnék! De a mennyi beteg van a városban, annyi parancsolom van; különösen pedig a női betegek, ezek értenek az orvos kínzásához. Az orvos elment és a csizmahuzó gondolá magában : egy szolgával ismét több. Társaim szaporodnak. Ismét kopogtatnak és belép a miniszter. Udvariasan bocsánatot kér, hogy későn jött. — Végre egy ur! gondolta a csizmahuzó. A miniszter folytatá : — Kedves főnök ur! teremtse nekem elő reggelig azon iratokat, melyek ezen az iv papíron föl vannak jegyezve; okvetlenül szükségem van azokra. Epen a fejedelemtől jövök igen rossz kedvű, s ma valóban igen kellemetlen helyzetben voltam, legjobban szerettem volna benyújtani lemondásomat mert legalább a magam ura lettem volna. — A csizmahuzó mélységesen hallgatott. —- De sehogy sem me^y, folytatá a miniszter, nem akarom fejedelmemet, az én legkegyelmesebb uramat ilyen szorongatott helyzetben elhagyni. — Vájjon mi történt? Kérdé ijedten a hivatalfőnök. — Ah! sóhajtott a miniszter, pénzre, sok pénzre van szükségünk, és ezt elő kell teremteni. Hagyja el, nincs olyan keserű élete senkinek sem, mint a miniszternek. De hát mire kell a pénz ? kérdé a hivatalfőnök, talán fizetésjavitásra ? — Fizetésjavitás! kiáltá a miniszter, nem, erre épen nem. Küszöbön a háború, a hadseregnek pénz kell. Szegény felséges uramnak nincs egy nyugodt órája, az ország gondjaitól nem tud aludni; egyik miniszter a másiknak adja a kilincset. Rossz idők járnak. A miniszter sóhajtott, a hivatalfőnök is. A csizmahuzó nem sóhajtott. Mindent hallott elnevette magát:
