Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-03-23 / 12. szám
MAGYAR FOLDM1VELO 91 OLVASÓKÖR. Sirató. Jaj, de kiművelték ezt a magyar népet! Jaj, de kiforgatott, jaj, de művelt nép lett! Árpád apánk ha most fel találna kelni : Istenucscse, rá se tudna tán ismerni! Rajta mi durva volt, legyalulták' róla, Rászoktatták sima, illedelmes szóra, Világverő' kardját kezéből kivették, S jámbor ereklyének üveg alá tették. Viharos felhő volt haragja régen, Reszkettek, amerre megdördült az égen; Ma pedig erőtlen köd lett haragjából, Köd, melyet minden gaz fütvörészve gázol! Nem fél immár tőle senki ember fia, Félve inkább neki kell meglapulnia! Kiket egykor büszkén lábaihoz tőrt meg: Holmi rongy népecskék mind fejére nőttek! Vége van, vége van a régi magyarnak, Nagy hatalmáról a hir régóta hallgat! Ami volt, az elmúlt, mese lett belőle, Egy-egy bús dalnok szól még csupán felőle ! Kiművelt erkölcsét nagy szomorúan nézem, Renyhe simaságán fellázad a vérem! Inkább lenne kissé faragatlan, durva, Csak régi erejét, csak azt látnám újra! Csak még egyszer, ami vissza nem tér soha, Ránk virradna ismét dicső Mátyás kora, S kiknek a nevétől még máig is félnek: Hunyadi, Kinizsi életre kelnének! Nem vagyok már gyermek, éltem delét járom, Gyáván pityeregni épen nem szokásom, De ha elgondolom, hogy belőlünk mi lett: Nem fojthatom vissza forró könyeimet! Nem is én sírok tán, hanem valamelyik Régen alvó ősöm hullatja könnyeit, Kinek szentelt porát az idő feltúrta, S valami vándor szél a szemembe fújta. Jakab Ödön. Egy szomorú falusi kép. Esztendőkkel ezelőtt kerültem el a faluból, ahol mint árvafiut az én nagybátyám, egy becsületes, szorgalmas parasztgazda nevelt és azután is, mig a magam erejére támaszkodhattam, taníttatott. Akkor a falu még élt. Megboldogult asszony- néném regélte, hogy nem rég virágzott is. No de mondom élt még akkor. Az élet pedig nem halál, nem enyészet. Nem is volt az! Szomszédok, rokonok, komák, jóbarátok összetartottak, egymás örö- mében-bujában részt vettek. Akkor is esett jégeső, rossz termés is akadt. Panaszok is szállongtak az ajkakról, olykor-olykor a dob is megszólalt egy egy portán. De mikor a falu apraja-nagyja kihúzódott, templom felé tartott, koporsót kisért, mezőre sietett, bizony, hogy alig-alig lehetett észrevenni a falu életerős fájának levél hűl lását. Az igaz, hogy kocsma is csak egy volt a községben. De oda nem tette a lábát, csak akinek nem volt mitől kitől tartani otthon la. Kevesen akadtak, kik könnyen feledték, hogy már az éjfélt is elkiáltották az utczán. Hanem hát úgy látszik, hogy az említett nagy hasonlóság miján felvetett életerős fa törzsére féregféle húzódhatott. Mert hát a levelek mind sürjebben, sürjebben aprózták a — hullást, sárgulást, pusztulást. Mikor egyszer-egyszer úgy hálaképen haza, már mint a faluba vetődtem, bátyám-uram esteliden nagyon elkomolyodott, ha rám veté jóságos két szemét ... — Ládd e — szólott nagy mélán — hogy megöregedtem ! —■ E’ bátyó, az ilyen tél nyomában még virág is fakadhat. — De nem ám 1 Megtört a küzdelem. A biróvi- selés vénitett meg. Nem ösméred ki magad a faluból. — Hogy-hogy bátyó? — Hullanak a gazdák, akár a falevél. — A halál kaszája vágja a rendet? — Oh az csak a természet rendje szerint jár, kaszál. — Hát hol a baj, bátyó ? — Más idők, gonosz idők. — Talán az emberek is mások lettek? — Persze, de az idő, a torkig, halálig való nagy szabadságos idő tette másokká. — Elszegényedtek ? — Elpusztultak fiam 1 Lassan-lassan el vesztek, mentek tovább . . . Ösméred Faludi gazdát ott a felvégen ? — Hát hogyne bátyó I — Földönfutóvá leve. — Hát a félszemü Andrást, a kaszást 1 — Azt is! — Ott van most a második kocsma! — Abban a kőházban ? — Ott, abban bizony l — Emlékszel-e öcsém-fiam, mikor még az a kis bőt vót a faluba ? Asszony-nénéd sokszor riasztott oda kőolajért, miért! — Isten nyugasztalja, ráemlékszem bizony. — No ott most már nagy bót vagyon. A botos gazdag ember, Övé a félhatár. Most már föld- birtokos urnák hijják. Ez este volt mondva, mikor még a falumat nem látttam. Kora reggel aztán neki indultam és végtől- végig jártam a nagy, széles utczát. Bizony, elszorult a lelkem. Ezt a községet kicserélték. Más emberek, más alakok. A régi jó gazdák közül alig egy-kettő forgolódott az udvaron. A zsellérrészben láttam alakokat, kik még az én gyermekkoromban ott laktak a templom körül — a falu szivében. Édes jó Istenem, mi történhetett itt! Tűz nem pusztított, a fekete halál öldöklő angyala nem járt a faluban. És a falu már nem élt. A régi község kihalt. Megállottám aztán a félszemü Andrásnak, a kaszásnak kőháza előtt. Andrást nem azért nevezték ám kaszásnak, mintha valójában kaszásmunkás volt volna. Lehet, hogy az öreg apja ezt a becsületes munkát kezelte, azért marasztotta rajta is e nevet a nép. De ő igazán jómódú gazda hírében állott. Amint álldogálok, a korcsma ajtajából hangot hallok: — Jó reggelt kívánok. — Mindközönségesen kocsmáros. — Hát haza tetszett jönni? — Igen, otthonról, haza jöttem. Hát Andrást, a kaszás elvitte? — Ö maga vitte ki magát Amerikába. Értem, gondolám és látható mély sóhajtással jegyeztem meg: — Szomorú, szomorú! — Mit szomorú? — pattogott a kocsmáros. — Mindenki a saját szerencséjét kergeti. Mindenki úgy él, amint tud. Ez a mostani világsor. ... E pillanatban egy tökrészeg falusi atyafi bot- lik élénkbe. A vad ital csak úgy gőzölgött szájából. Csaknem bebukott az itatóba. Utána mentem. Látni akartam, mi történik. Subája alól egy libát vett ki. — E’hoztam, hebegte. Fogja ki a rastancziát, osztég no csak még egy rozsdással.
