Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-03-09 / 10. szám
74 MAGYAR FÖLDMIVELŐ dobjuk fel tehát oly meggondatlanul az Ítélet menykövét, hogy az földre sújtja a szegény embert. Mert volna ám egy jóakaró tanácsunk a tisztelt bírósághoz és elülj áróságokhoz. Azokhoz, kik a közigazgatás szálait fonogatják. Azt a szigorú lelkiismeretességet, mely- lyel egyes esetekben a büntetéseket annyi fontoskodással szabják, mérik: alkalmazzák inkább saját kötelességük szigorú megtartására. Hogy ne legyen annyi seperni való a magyar közigazgatás csarnokában, hogy ne legyenek oly hajmeresztő dolgok vizsgálat tárgyai, melyekről mostanában nyakra- főre hull a — lepel. Bizony, hogy ennek is legfőbb ideje lenne! Pénzintézeteink és a betevők. Tudja azt már minden valamire való gazda, hogy a kamatláb általában leszállóit. A pénzintézetek közös megegyezéssel hirdetik is, hogy a betevők elhelyezett tőkéik után nem kapnak rnárcz. 1-étől 5 perczentet, sőt egyes pénzintézetek leszállították 4 perczentre. E körülményt az ujsógokban is hirdetik a takarékpénztárak, bankok, pénzintézetek. Most a napokban azonban más, csalóka hirdetések is napvilágot látnak, igy például a szat- mármegyei újságokban és más fele is. Megmozdultak ugyanis a vidéki kisebb apró cseprő takarékok és fennen hangon hirdetik, .[ hogy hát annak daczára igy és úgy ezek a kis bankok, mezővárosi, falusi takarékpénztárak, mondjuk annak daczára a betétek után öt perczentet adnak! Az az, daczára az általános kamatleszállításnak : ők bírják és adnak 200 korona után 10 korona perczentet. A mi újságunkhoz több helyről jött kérdezős- ködés: mit akar ez jelenteni? Mert hát hiába olyan az ember. Ha egy kis pénzecskét összekapar, bizony, hogy azt szeretné, ha mentői több gyümölcsöt — perczentet hozna. Iszen a gazda is ezen fáradozik, mikor földjét túrja, hát ne vegye senki rossz néven a pénzes emberektől sem, Nos, mit is felelhetnénk mi arra, hogy ezeknek az apró takarékoknak mi a czéljuk a magasabb kamat adásával? Hát mi tudni nem tudjuk, csak józan észs.zel kombináljuk. Azt akarják, hogy nekik mentői több betevőjük legyen, hogy igy aztán nagyobb forgalmat csináljanak. Más kérdés azonban, vájjon elbirják-e majd ezt a pénzmanipulacziót ? Az is kérdések kérdése, hogy ezek az apró-cseprő takarékok, nyujthatnak-e kellő biztosítékot a betevőknek ? Es egyáltalán nyugodtan alhatnak-e azok, kik pénzecskéjüket itt helyezik el? Vájjon az a kis nyereség, amit a kamat- többlettel reméllenek: egyenes arányban áll-e a biztonsággal elhelyezett pénzünket illetőleg. Mi nem akarunk egyetlen pénzintézetről sem nyilatkozni. De arra jogunk van, hogy a tapasztalatokat felhasználjuk. Szomorú csalódásokat hoztak már az emberekre ezek a vidéki takarékok. Hát nem volt elég? Hiszen ezek a pénzintézetek gomba módra terjedtek, szaporodtak, de nyakra-főre buknak, omlanak. A mi tanácsunk tehát az: Nem kell felülni a nagy perczentes csalóka ígéreteknek. Sose jó jel az, mikor ilyen huszárvágásokra határozza el magát egy-egy pénzüzlet. Inkább elégedjünk meg kevesebb perczenttel, de keressük a megbízhatóságot, a szolid alapot. Ezt válaszoljuk sokak kérdezősködésére. Egy uj hiteleszköz. Erről a hiteleszközről a mi újságunk már többször szólott, sőt nem egyszer ismertette azt. A varrantról van szó. Legú jabban az Országos Magyar Gazdasági egyesületben tartottak szakszerű előadást a varra n t r o 1, mint uj hiteleszközről a mező- gazdaság számára. Az előadó dr. Gallavits Zoltán törvényhozási intézkedéseket tart szükségesnek, hogy a mezőgazdák terményeikre kölcsönt vehessenek fel. Hogy a terményeket a gazda zálogba tehetné, illetőleg leköthetné. A zálogtárgyakról leszámítolásra alkalmas értékpapírokat (zálogjegy = varrant) nyernének. Az ekként warrantált = zálogolt termények, ha tulajdonosuk az esedékesség napján nem fizet, elárverezhetők legyenek. Ezt az intézményt (a varrantot) a szövetkezetekkel kellene kapcsolatba hozni. Mi hasznuk volna a gazdáknak ez intézményből ? Elsőbben is biztosítaná gazdaságunknak az önállóságot és függetlenséget. A varrant ugyanis ép oly értékű papír volna a forgalomban, mint a kereskedelmi váltó és varrant a gyáripari termékeknek. Nem lenne a gazda arra szorítva, hogy terményét eladja akkor, mikor a legolcsóbb, hanem időt és pénzt nyerhetne arra, hogy terményét később (mikor az árak emelkednek) értékesítse. Az Országos Magyar Gazdasági egylet határozati javaslatot ugyan még nem terjesztett elő, de úgy látszik kellő tanulmányozás és előkészületek után mindent el fog követni, hogy a gazdák helyzetét ez az intézmény is könnyebbé legye. Az a tagosítás... Az a tagosítás! vagy mint sok helyen nevezik, föld arányosítás, fogja mondani akárhány gazda, ki e sorokat olvassa. Mert meg kell adni, hogy hiába magyarázzuk lelkünk szakadtáig a mi népünknek a tagosítás nagy, kiszámithatlan előnyeit. Csak nem tud vagy inkább nem akar vele megbarátkozni. Pedig azon ma már túl vagyunk, hogy töviről hegyiről kiczövekezzük, melyszerint a tagosításnak mily áldásos következményei vannak. Ismerünk akárhány gazdát, a ki mikor előtte a tagosítást emlegették, nyomban vasvilla után eresztette a kezét. Mikor aztán akarva nem akarva be kellett adnia a derekát, különösen pedig, mikor már tagosi- tott birtokán folyt a gazdálkodás: bizony szégyenkezve vallotta be: — Hogy hát még sem olyan fekete az ördög, mint a milyennek festik. Sőt mi több! Ő maga magyarázta előnyeit azok előtt, a kik a tagosítást még mindig vörösposztónak nézték. Fájdalom, a tagosítás még most is meg-megza- varja itt ott népünk fejét. Csak legközelebb is egy községben véres összeütközésre adott okót. Pedig való igazság, hogy a tagosítással csak jót akar az ország.
