Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-02-16 / 7. szám
MAGYAR FÖLDM1YFLŐ 51 TÄRGZA. Édes anyám, ne sirasson! 1849-et írtak. Már lángban állt az országv a horváth, szerb, oláh és a többi jó testvér versengve pusztította, gyilkolta a magyart; Windischgraetz herczeg is megkezdte már dicső előrenyomulását, melynek folyamán nagy hősiesen bevette a — senkitől sem védett Budát; majd tovább folytatta dia- dalutját, végre Kápolnánál — miként saját sürgönye bizonyítja — a lázadó csordákat iszonyú mennyiségben találta, de teljesen megsemmisítette. A magyar seregnek részint a teljes »megsemmisítés«, részint a csak nem szakadatlan tavaszi esőzések és fárasztó menetelések következtében égető szüksége volt emberekre. Pedig az ország fegyverbiró férfi ereje nagyobbrészt ott küzdött már a csatasikon. De a hazaszeretet csodákat művel. Megihlette, lángra- gvujtóttá a gyöngék, az aggastyánok és gyermekek szivét is! Ha az aggastyán gyönge, reszkető keze nem bírta el a puskát, dobot akasztottak a nyakába, azt meg tudta pörgetni harczra, rohamra; a gyereket meg oda állították egy ágyú mellé, hadd segítsen a töltésnél, éles szemével hadd szabja meg a halált vivő golyó irányát. Ilyen elemekből állott a negyvennyolczas honvédség ! * * * — Édes anyám! édes anyám! Megint jöttek huszárok! Toborzanak is! Ereszszen el, az Isten áldja meg, ereszszen el engem is katonának, honvédnek ! Özvegy Végh Istvánná csak mosolygott tizenhat éves Feri fiának e kérésén. Rég megszokta már. — Még gyönge vagy te katonának Ferikém. Hogyan bírnád el a nehéz puskát? Hiszen meg se tudod emelni, nem hogy lőni tudnál vele, vagy hordozni. Isten tudja mekkora járóföldre. Csak maradj te szépen itthon; várj mig megerősödöl egy kicsit, majd akkor eleresztlek. — Elég erős vágyok már én, édes anyám. Bizony elviszem én is úgy a puskát, mint Vörös Laczi, a ki velem együtt járt az iskolába. Az sem volt nagyobb, sem erősebb, mint én, mégis már őszszel elengedte az édes anyja. Hát miért nem enged el engem is édes anyám? Nem lesz ám semmi bajom a csatába. Olyan épen jövök haza, mint a hogy elmegyek. Majd meglátja! Csak ereszszen el, édes kedves anyuskám, szépen kérem, ereszszen el. Melyik anya szive ne engedne gyermeke kérésének, kivált ha honleányi kötelessége is úgy kívánná? Végh Istvánné szive sincs kőből. Magához öleli fiát s homlokon csókolja. — No hát csak menj te rossz gyerek! Haragszom rád ! És mosolyog hozzá. A mi igen fényesen bizonyítja, mily nagy a haragja. Feri örömujjongva rohan az utczára és siet egyenest a sorozó-bizottság elé. Az özvegyasszony odaáll az ablakba, onnan várja fia hazatérését. Nemsokára befordul a sarkon a gyerek. Fején piros honvédsapka. Finom, puha arczán a lelkesedés pírja. Az anya szemébe két könvcsepp lopódzik : az örömé és a bánaté. Az örömé, mert fia honvéd, a haza katonája; a bánaté, mert tán sohasem látja többé egyetlen gyermekét. * * * Három nap múlva mentek tovább a huszárok. Végh Feri is velük ment, hiába sirt utána az édes anyja. Mert hát sirt keservesen Végh Istvánné, hasztalan iparkodott magát megerősíteni, hiába vigasztalta fia, hogy majd csak lesz valaki, a ki pótolja az ő helyét észre sem veszi majd, hogv nincs itthon Ferikéje. Utolsó szava is ez volt a kis vitéznek : — Aztán ne sírjon ám utánam, édes anyám. Hiszen tudja, hogy el kell mennem! A haza hi! * * * Borongó félhomály ül Bodrog-Keresztur mezején. A nap fölkelt már, de sugarai még nem bírtak áthatolni a sürü tavaszi ködön. Talán azért nem akar kisütni, hogy ne lássa annak a sok derék honvédnek a holttestét, a kik a tegnap vívott véres ütközetben haltak hősi halált az édes hazáért. Bizony véres ütközet volt. A sebesült hordozó katonák ugyancsak belefáradnak a munkába, mig a sok szerencsétlent el tudják vinni az orvosok elé. Velük jár a magyar vezér is. Bátori Schulz Bódog ezredes. Nem kötelességből teszi, de tudja, mily jól esik a szegény sebesülteknek, ha látják, hogy nem feledkezik meg róluk parancsnokuk. Törött ágyú mellett alig serdülő gyermek ifjú fekszik. Mellén találta az ellenséges golyó, már alig- alig lélekzik. Az ezredes részvevőén hajlik feléje, ekkor a kis tüzér fölveti üvegesedő szemét és megismeri szeretett parancsnokát, ki oly nagyon kedvelte őt. — Ezredes ur, talált-e az ágyúm ? Kérdi halk hangon, melyen megérzik már a halál lehelete. — Talált gyermekem. Öt németet küldött a másvilágra. — Akkor nyugodtan halok meg... De még valamit Ezredes ur, szépen kérem, mondja meg édes anyámnak, hogy ... ne sírjon ... utánam ... a jó Isten... majd majd meg... meg... segíti... Az a gonosz golyó jól talált. Az ifjú hős lezárta szemét s pár perez múlva már nem fájt a mély seb ... Szinte önkéntelenül borultak térdre a kemény katonák ifjú bajtársuk mellé s mig csendesen imádkoztak, fájó könycseppek peregtek végig marezona vonásaikon. * * * A bodrog-kereszluri csatamezőt az ütközet napjának évfordulóján minden évben felkeresi egy gyászba öltözött özvegyasszony. Oda megy a mező közepén domboruló sirdombhoz, ráborul az egyszerit fakeresztre s buzgón imádkozik. — Azután koszorút tesz a sírra. A koszorú széles fekete szalagján e néhány szó olvasható : »Kis tüzérének — a felejteni nem tudó édesanyja.« Röder Ákos. Megszívlelni való szentencziák. 1. Becsüld meg a munkát. Ez nemesit vigasztal és fentart. 2. Légy takarékos és többet ne költs jövedelmednél. A csábítás, a vágy mindig ott leskelődik ajtódon ördögként; állj ellen! 3. Az erkölcs és vállasnak állíts oltárt házadban és pánczélozva vagy minden bűn és gonoszság ellen 1 4. Pártolj mindent, ami honi. Csak azt vedd meg, ami magyar. Gondold meg, hogy szegények vagyunk s miért legyünk még szegényebbek? 5. Szeressük egymást, mint a testvérek. Bocsássuk meg a vétetteket I Hiszen ha százszor annyian volnánk is mint vagyunk, ha minden magyar halhatatlan volna, akkor sem volnánk annyian, mint ellenségeink. 6. Ne vándoroljatok kil Gondoljátok meg, hogy szent az a föld, melyet lábatok érint ... Az az a haza! . . . Még a legna gyobb veszélyben is lehet reménység . . . Még a csa-
