Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-10-26 / 43. szám
312 MAGYAR FÖLDMIYELŐ valamit vagy valamin, — hát repüljön is a sült galamb azonságképen a szájamba. 13e nem oda — a Buda! A földnek is idő kell ám, hogy búzát adjon. Ezt nagyon is jól tudják kigyelmetek. Meg osztán egy kis verejték, fáradság és a többi. A tudás magva is hasonszőrű ám! Azt is vetni kell. Annak is időre van szüksége, hogy megfogamzék, kikeljen, érjen és — gyümölcsöt, kincset hozzon a kamarába. A mint ujfent a mondó vagyok, hogy a jól megemésztett, megmunkált tanulás, okulás biztosan hoz is. — Ez instállom, érthetőre van mondva. Még jobban azzá teszszük. Példával kerültünk elébe a dolognak jó tanult ember irányában az elébb, hát azonképen példával ragasztjuk meg a dolgot a gazdára nézvést is. Egy községben derék, penzionált espán telepedett le. Ez a jó ur téli esténként ösz- szegyüjtötte a gazdákat és elmondotta nekik az ő nagy tapasztalatait a gazdaságban. — Micsoda ? Mig ez az espán a faluba nem került, a gazdák több fajta növényt nem termeltek. Jobb vető-magot nem használtak. Mélyebben szántó ekéjük nem volt. Jószágot nem neveltek, sem a trágyát nem használták okosan. A kisebb gazdasági mellékágakról dunsztjuk sem volt. Szegények, elmaradottak voltak is. Télen át koplaltak, kínlódtak. Az az nem éltek! Csak hallgatták tehát, csak hallgatták az öreg espánt. Az az naponkint szorgalmasan tanultak, okultak, tapasztaltak. Persze, hogy azon télen, azon napokon mondhatta, de talán mondotta is egyik-másik gazda: — Csak hallgatjuk, csak tanulunk. De nem látjuk, hogy kamaránk telnék. Nincs jövedelmünk, garasunk ebből. Talán hiába fáradozunk el ahhoz az espánhoz. Iszen mi is tudunk ám annyit, a mennyi nekünk elég. Persze, itt is nyomban a sült galombot várták. De legtöbb gazda szivébe, eszébe vette ám a tanítást, tanácsot. Es mikor eljött a maga ideje, tudásukat ők is aprópénzre váltották. Érezték, hogy tőkét szereztek, melyből imáron nem csak garasban, de bankóban is hull — a kamat. Abban a községben rövid pár esztendő alatt többfaju növény jövedelmezett. Mélyebb szántó ekék hasogatták a földet. Kitűnő vetőmag messze-hires búzát adott. A trágyát úgy megkímélték, mint a jóféle sáfrányt. A kisebb gazdasági mellékágakat vetekedve űzték. Egyszerre fellendült, élt a falu. A tűzhelyek módosodtak. A kamarák megteltek. Még a jólakás sem hiányzott. — Envje, be5 fejünkhöz vagyon vágva a szinigazsag! Csak hogy, nincs minden községnek ilyen espánja, tanítója, oktatója. Van, lehet és lesz atyámfiai, csak akarni kell. Mert most már bévallom, hogy az i s - pán tanította ugyan a falubeli gazdákat ezen és száz más áldásos dologra, de az espán se tehette volna, ha először meg nem alakítja: a gazdakört. 1' o v á b b i s v a n, m o n d j a m m é g ? Mester. A trónörökös családi élete. Magyarország népe reményteljes szívvel néz a trónörökös minden életnyilvánulása felé. ’Iszen nem közönbös dolog ám, hogy trónunk várományosa milyen lélekkel, meggyőződéssel, élettel készül a nemzet- atyaságára, királyságára. A kik a trónörökös közelébe jutni szerencsések lehettek, azok nagy örömmel és lelkesedéssel beszélik, hogy trónunk várományosának legboldogabb családi élete van. Úgy él a leendő legelső magyar ember, mint egy megelégedett polgári tűzhelynek igazi családfeje. A mi ideje, rengeteg munkájának végzése után fenmarad, azt gügyögő gyermekeinek körében tölti. Sőt vendégeit is—boldogságtól ragyogó arczczal vezeti a gyermekszobába, hol a szülők maguk mondják — Ezek a mi legdrágább kincseink. Velük is vannak e gyermekek, a mikor csak lehet. A trónörökös magyar vendégeivel mindig magyarul társalog. És nem egyszer kijelentette, hogy nagyon szeretne hosszasabban Magyarországon tartózkodni. Ezért a trónörökös nálunk nagyobb uradalmat szándékozik venni. Egyszóval a magyar nemzet bizalommal tekint az időre — (mely bár következnék be mentői későben) mikor majd sz. István koronája királyi fején fog ragyogni. A magyar nép pedig már most példát vehet a leendő király életéből. Hogy a megelégedett családi élet, a gyermekek nevelése még a királyi palotákban is legnagyobb kincse és öröme az emberi életnek. A szegény paraszt, meg a posta. Triesztben történt az eset pár nap előtt. Egy szegény paraszt csomagot akart feladni a postán. A fülke ablaka mögött azonban főúri előkelőséggel vetették vissza a csomagját. — De hát mit tegyek9 — kérdezte aggodalmasan a paraszt a postahivatalnoktól 9 — Másképp kell becsomagolni. Igv nem veszem vissza. A paraszt ember még kérdezősködött egy párszor, hogy milyen is a helyes becsomagolás, meg mi a baja az övének; de a hivatalnok szóra sem érdemesítette. Egy ur állt ott a postahivatalban ; bélyeget akart venni. Hallotta a szóváltást s a paraszt segítségére lépett. — Miért nem világosítják fel a klienseket, ha nem értik a hivatalos formát 9 — kérdezte az ur a hivatalnokot. — Az urnák mi köze ehhez 9 ha nem tetszik, forduljon az ellenőrhöz ! . . . hangzott a goromba válasz — Helyes, — felelte az ur és felkereste az ellenőrt. Az ellenőr hivatalos komolysággal kijelentette, hogy nem érnek rá mindenkinek leczkéket adni s hogy «az ur is jobban tenné, ha a maga dolgával törődik . . . különben, ha nem tetszik, mehet az igazgató úrhoz.» Az idegen ur elővette a tározóját s abból egy névjegyet kikeresvén, kemény hangon rászólt az ellenőrre. — Nem érek rá az igazgatót fölkeresni, de vigye el neki a névjegyemet és mondja meg, hogy parancsolom neki: jöjjön azonnal ide és oktassa ki ő maga ezt a szegény parasztembert, hogyan kell a csomagot helyesen összekötni, Az ellenőr egy pillantást vetett a névjegyre, aztán halottsápadt lett. A névjegyen ez a név volt. Lajos Salvátor he rezeg! A másik perezben azonban már ott volt az igazgató, aki alaposan megmosta az ellenőr fejét, az ellenőr a hivatalnokét. És mind a hároman sürgölődtek a paraszt körül, aki azt sem tudta, hogy mi történik. Hanem soha csomag olyan kitünően föl nem volt még szerelve az. ' expdiseálásra, mint ez . . .
