Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-02-02 / 5. szám
34 MAGYAR FÖLDMIVELŐ A kath. autonómia. Mult alkalommal megmagyaráztuk olvasóinknak az autonómia vagy önkormányzás mibenlétét. Értesítettük a Budapesten ülésező autonómia nagy gyűlés lefolyásáról. Most már némi eredményről is beszélhetünk. Az autonómia képviselői ugyanis két táborra szakadtak. Az egyik azt követelte, hogy a katholikusok- nak adják meg e hazában mindazon jogokat, melyek a katholikusokat méltán megilletik. Ha ezt nem adják meg, inkább nem kell semmi autonómia, ne hogy azt higyje az ország, kogy a megnem nyert jogokról ezen autonómia szervezetének elfogadásával egyszerre és mindenkorra lemondottak a katholikusok. E pártnak vezére az öreg, de ifjú lelkű gr. Zieh}7 Nándor. Melléje sorakoztak a tüzes beszédű Ugrón Gábor, Dudek nyitrai pap, Hortoványi, Szemnecz szerkesztők, Prohászka hires szónok és mások. A másik párt meg úgy gondolkodott, hogy igenis a jelen viszonyok közt mulhallanul meg kell alkotni az autonómiát, ha mindjárt nem is nyerhetik meg az összes jogokat. Mert ha most kieresztik a kezükből, a jó Isten tudja, mikor juthatnak hozzá. A katholikusok az autonómiának ilyen alakban való elfogadásával semmi jogról nem mondhatnak le, sőt egyenesen fentartják ama jogokat. Az autonómiának e bár szűk kerete közt is reméllik, hogy időről-időre fejleszthetik, kiterjeszthetik az összes jogokat. E párton voltak a püspökök is. Ezen képviselők élén gr. Apponyi Albert állott, ki hatalmas beszéddel világított bele az autonómia bonyolódott ügyeibe. Bölcs és okos beszédet mondott az autonómia létesítésének érdekében, gr. Mailáth József, a perbenyiki gróf, Samassa egri érsek és mások. Az eredmény sokáig kétes volt, mert a pár-», tok majdnem egyformán állottak. Végre szavazásra került a sor, mikor 13 szavazattöbbséggel elhatározták, hogy igenis a 27 bizottság munkálatát elfogadják általánosságban és a részletes tárgyalást megkezdik. Most aztán attól függ megvest az autonómia sorsa, hogy részleteknél mily megegyezésre juthatnak a kormányzattal. Jó üzlet...! A házalók, mint azt a minapában kimutattuk ma napság már csak azon községekben tudnak «jó üzletet» csinálni, a melyek el vannak rejtve szem és világtól, vasúttól, országuttól. A hova a madár is alig száll. No azt kell aztán nézni, mikor az ilyen vigéczek, házalók, ládás és kufferes urak kipakolnak. Azt már csak minden emberfia elhiszi, hogy a hol a házaló «jó üzletet» csinál, ott a nyertes fél nem a nép leszen. Azért mondjuk ki kereken, hogy a házalók is a nép szipolyai közé tartoznak. A legslendriánabb portékákat viszik az ilyen falvakba. Rongyokat, melyeknek rikító színei csak arra valók, hogy a nép, különösen a fehérnépség vásárlási kedvét, hiúságát a végtelenségig fokozzák. No aztán e mellé jön még az a leírhatatlan, színes, mázos beszéd, melylyel azt a nyomorult portékát odaragasztja a népre, asszonyokra, leányokra. Persze, hogy a jó drágán fizetett portékában szörnyen csalódnak. Erre azt mondhatná valaki, hogy éppen ezért csak egyszer csaphatják be ezek az utazók, házalók a népet. Egyszer okulván, többet lépre nem mennek. Csalódunk, ha ezt hiszszük. Az a másik házaló kézzel foghatólag fogja bebizonyítani, hogy az előtte való házaló, országosan ismert svindler, akit már köröztetnek is. De ezt a portékát kell aztán megnézni és igy tovább . . . És az asszony népség hozza a legutolsó garasait, talán azokat, melyekre a gazdaságban háztartásban égető szükség lett volna. Meglát oly darabot, melyre soha,, de soha sem gondolt, melyre szüksége éppenséggel nincs. A hiúság ördöge szállja meg, az eddig takarékos asszony elbódul és valóságos divatbolonddá leszen. Kiszámithatlan kára van ennek más irányban is. Kivész a népből az egyszerűség szeretete. "Fen- hagynak a házi készítményekkel és semmire se becsülik azokat. — Mert hát most ez a módi itt is, ott is. Maga az utazó, a házaló beszéli el, hogy járnak a jányok, hogy öltözködnek ebben vagy abban a községben. Csudálja, hogy itt még úgy elmaradtak. No nem is kell egyéb! Csak az asszonynépség azt vegye a fejébe, hogy itt vagy ottan igy vág}7 úgy vagyon! íme tehát ki fogja józan észszel tagadni, hogy a falvak védelemre szorulnak a házalók ellen, kik faluról-falura járnak és csinálják a jó üzleteket! §§>-----Ak kor becsüli az ember az egészségét^ mikor beteg. Be’ jó mondja, be igazán mondja ezt is a példa szó. így fog felsóhajtani, mikor a fenti sorokat olvassa az az olvasó, aki már megkóstolta a betegséget. Persze, aki nem kóstolta, nem is tudja annak izét. De aki hetekig, hónapokig, sőt esztendőkig nyögve-jajgatva nyomta az ágyat, az csakugyan megérti ennek a közszólásnak jelentőségét. Mert úgy van ám, hogy az egészséges ember ritkán törődik azzal, hogy bizony: — Máskép is fordulhat az ember sora-baja. Miként az ég nem mindig derült: úgy az ember lelkét sem vidítja mindig a szinegészség. Sokszor tőlünk nem függő okokból sújt le a betegség. De hányszor és hányszor úgyszólván beleszaladunk a nyavalyák karjaiba. Nem vigyázunk été 1 re, italra. Könnyelműen öltözködünk. Eszeveszetten tánczol a fiatalság (sokszor a vén embert is ráhajtja a bor) — a következményekkel meg épen nem gondolunk. Hej pedig hány fiatal legényt, hány viruló hajadont vitt már a táncz idő előtt — a térítőre. Munka közben vagy utána sem vagyunk elég óvatosok. Felhevülten iszunk hideg vizet, hideg italt. Minden embernek legdrágább kincse az egészség. De azért főleg azoknak kell szerfölött vigyáz- niok e drága kincsre, kikek élete nem csak j ó - maguké, hanem családjuké, a gyermekeké és a közjóé. Hányán és hányán kiáltanak fel aztán, mikor látják a család tehetetlenségét, nyomorát, érzik saját bénaságukat, tűrik szenvedésüket: — Csak most tudom, mit ér az egészség! — Most becsülöm meg már, a mit oly köny- nyedén elvesztegettem, mikor beteg vagyok. Nem tanácsos tehát az egészséggel játszani sem tréfálni, hanem gondosabban kell arra ügyelni akár vagyonúnkra is. Mert mit ér a vagyon, kincs méltóság egészség nélkül? Dr.
