Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-28 / 39. szám
MAGYÁR FÖLDMIYELŐ 312 OLVASÓKÖR. Apróságok Kossuthról. Kossuth és az örmény kereskedő. Debreczenben tartózkodott Kossuth Lajos és a honvédelmi bizottmány 1849-ben, midőn a honvédek egy gyanús kinézésű, erősen kifejlett, hatalmas termetű embert vittek a táborba, ki már messziről feltűnt jellemző keleti vonásaival. A tisztikar nyomban körülvette a jövevényt és faggatni kezdte: — Hol kémkedett ? — Eimkedett az ürdüg. Ereszszenek el ingemet, in ju hazafi vagyok, mast jüttem a várasba pakraczakkal. Mindenki gyanús, aki él — ez volt a jelszó — a mi emberünket is előbb megmotozták alaposan s csak azután álltak ismét szóba vele. Ekkor előlép egy díszes ruháju, daliás alak és maga elé vezetteti a megrémült kereskedőt. — Látja, én elhiszem magának, hogy ártatlan, de ha olyan jó hazafi, mint a milyennek mondja magát, ide adhatná a pokróczokat, a lovasságnak éppen most szüksége van reá. Nem kívánnám éppen ingyen, de sokat sem adhatok értük. — Hm! — gondolja magában az örmény, — ez már beszéd, itt üzletről van szó. — De mielőtt válaszolt volna, előbb kíváncsian és szamosujvári patriarchálissággal odafordul a diszruhás úrhoz: — Ugyan kihez legyen szerencsim, ha nem vagyok alkalmatlan? — Kossuth Lajos vagyok. Mintha villám ütött volna atyánkfiába, egyszerre leroskadt és félelmében csak alig tudta elhebegni : — Gráczia fejemnek, felsig, nem tudtam, hogy kihez legyen szerencsim. Ada adam ingyen a pok- roczokat, csak ereszszenek haza. Kossuth megnyugtatta és a pokróczokat is megvette tőle, úgy hogy az örmény még az nap visszatérhetett Szamosujvárra. Itthon, mikor elmondta az esetet, egyet hunyorítva szemével, hozzátette: — A pakraczakat azir mégis jul adtam el. * Mit ér egy nimet? 1848. szept. havában seregeink Schwechat alatt tanyáztak. Kossuth egyszerre csak a seregnál termett. Másnap reggel egy veterán Würtemberg huszár káplár e szavakkal áll elébe: — Hoztam uram nimetet, — s a huszár diadallal mutatta a mellette lovagló lefegyverezett vasas német tisztre, kit az előőrsön fogott el. Kossuth elbeszéltette magának az elfogatás történetét, s a fogolyért 10, a lóért pedig 100 pengő forintot ajándékozott a vitéznek. A huszár megpödörvén hosszú, őszbevegyült bajuszát, álmélkodást mutató arczczal e szavakra fakadt: — A ló megér úgy száz pengőt, de a nimet Isten úgyse nem éri meg a tizet! *• Debreczenben történt 1849. telén. Kossuth a miniszteri tanácsból ment haza, amidőn egy ház előtt didergő honvéd őrt lát. — Te fázol? — kérdé tőle. — Oh nagyon. Már négy órája vagyok itt s még nem váltottak fel. — S hány órát kellene itt állanod ? — Csak egyet. — Felváltlak én. — Uram az nem lehet. Főbe lőnek. — Mitse tarts. Add át a fegyveredet s föve- gedet, s az enyémmel menj a naposliszthez. — Azt nem tehetem uram, én becsületes katona vagyok. — De én parancsolom. S átvevé a honvédtől a puskát és csákót, a sajátját pedig a honvéd fejére tette. A katona a vártára érvén, a napos tiszt bámulva rivalt rá: — Ficzkó, hogy merted helyedet elhagyni? — Fölváltottak! — Megőrültél? Kiváltott fel? * — Nem ösmerem. Valami nagy ur lehet, mert ugyancsak parancsolt. Meglátva a föveget a honvéd fején kérdé: — S ez a kalap? — Ez az övé! A tiszt eszeveszetten szaladt az őrállomásra s valóban nem csalódott, mert Kossuth Lajos sétált ott fegyveresen. Kossuth szigorúan kérdé: — Ön a napos tiszt? — Igen uram! Vegye ezt a puskát. Reggeli nvolcz óráig fog itt őrt állani. Szerezzetek a mi újságunknak uj előfizetőket! Csak akarni kell! Egy kis időre elmaradt e czimen közölt több rendbeli beszélgetésünk. A kongreszusok, nagy gyűlések és más események nem engedték, hogy újra felvegyük a fonalat annak huzogatására, melyszerint: — Vájjon lehetséges-e még megmenteni azon szerencsétlen embereket, kik a pálinkának már-már teljesen szolgái, sőt nyomorult rabjai. Mi sok csattanós és életből merített példákkal bizonyítójuk, hogy nem kell ahhoz se patika, se babona, se más afféle hirdetésekben olvasható keverék, csak akarat. Hogy t. i. szép szerével módjával odáig vigyük a szerencsétlent, hogy egy csepp akarat erő legyen benne! Vájjon lehetséges e az? Bizony, hogy igen. A már idáig felsorolt példákon kívül közlünk most egy esetet, hol az akaraterő egyszerre győzött és valóságos csodát miveit. Am olvassátok! Egy családapa már kora legény korában megszokta a rut pálinkaivást. Mikor aztán megnősült, szép, derék feleséget hozott a házhoz, akkor se tudott magán uralkodni. Mihelyt felébredt, már a pálinkás üveg járta. Nem csuda, ha egész nap olyan volt, mint a furia. Sőt időről-időre úgyszólván félnie kellett tőle feleségének és kis gyermekének. Végre aztán megtörtént, hogy a feleségét is ütni, bántalmazni kezdette. A sokat tűrő feleség a szerencsétlennek öreg édes anyját hitta aztán a házhoz. Azt gondolta, hogy az anya iránt való tisztelet, szeretet meggyógyítja, lecsendesiti a szerencsétlen embert. De mi történt? Egy estére újra pálinkásán jött haza az ember. És ezen szokott állapotában édes anyjával is nem csak gorombáskodott, de kezét is szülejére, az áldott jó édesre emelte. Reggel, mikor kijózanodott a szerencsétlen, majd hogy főbe nem verte önönmagát bánatában és szégyenletén, hogy ő megütötte édes anyját. Az édesnek kellett vigasztalni, csendesíteni, hogy valami kárt ne tegyen fia önmagában. E szép bánásmódra a szerencsétlen ember a fejéhez kapott. Oda lépett az almáriumhoz, töltött az üvegből egy pohárka pálinkát. Aztán édes jó anyja előtt kiürítette a, pálinkát és igy szólott: — Édes anyám! Ez volt az utolsó pálinkaital.. melyet életemben ittam. Többé sohasem iszom! És az ember szavát tartotta ám! íme, csak akarni kell tehát!
