Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1902-08-17 / 33. szám

A mindennapi kenyér.

Vas Gereben, a magyar észjárásnak ez a nagy ismerő-iróembere igy beszél a „Mi atyánk“-ról:

— Nincs szebb imádság a Miatyánknál. Szegény, gazdag megtalálja benne kívánságát. Mikor a mindennapi kenyeret mondja a csizmadia, értetődik, hogy csizmáinak kelendőségét kéri. A földmivelő a jő termést, a gazdasszony baromfiénak szapo- raságát, millió ember milliófélét ugyanazon gondolattal Az Ur imádsága a kenyérrel kifejez mindent, — és csak Isten fia gondolhatott ki olyan szép imádságot, mely minden emberre egyaránt illik, s minden embernek eleget tesz.

Gondolkozzatok csak atyámfiai ezen a mélységes és mégis egyszerű szóbeszéden, miként mi magunk is oly sokszor gondolkoztunk.

Valójában az lenne igaz boldogsága minden embernek, ha munkája után megnyerhetné a mindennapi kenyeret és azzal meg is elégednék.

Mert hogy hát — mint mondja jó Vas Gereben — a mindennapi kenyér kifejez mindent!

Látszatra, első hallásra úgy vélné az ember, mintha például a gazda-ember csak a mindennapi kenyeret kérné- A mint hogy — úgy is van! Adj Uram annyit, hogy aratás után eltehessek szuszékjaimban annyit, mennyiből családom, gyermekeim napról-napra táplálkoznak.

De a kenyérrel még sok más mindent kifejez a kérő, könyörgő ember. Mert nem csak kenyér kell ám!

A kenyérrel kifejezi azt is, hogy adj Uram a megmaradt termésnek tisztességes árat, hogy házam többi, másnemű szükségeit is fedezhessem.

És itt e forduló-pont atyámfiai, mely főben járó oka-foka annak, hogy az emberek közt olyan nagy, olyan lelketlen a k e n y é r h a r c z.

Mert nem mindenki kéri csak a mindennapi kenyeret és nem mindenki elégszik meg azzal.

Sőt mi több, sokan lesik, várják, hogy a szegény gazda-embernek szorultságát, gond- ját-baját kizsákmányolhassák és igy sok-sok ezer és ezer földetturó ember kenyerét, úgyszólván mindennapi kenyerét saját nyereségük, megtollasodásukra használhassák ki.

A legnagyobb bajuk abban rejlik ugyanis a gazdaembereknek, hogy minden gazda egyszerre, az aratás után azonnal piaczra viszi terményeit.

Kénytelenek vele! Mit tegyenek? Szorítják jobbról, balról, felülről alulról, hogy szinte nyögnek beléje. Ott szorongnak aztán a jó gazda-emberek a piaczon. A kufárok minden furfangot felhasználnak. Ha aztán egyikmásik gazda megköti magát és nem adja potomért búzáját: van helyette száz, a ki két kézzel adja, mert — értsük meg — pénzre van szüksége.

Hát ki nem látja be, hogy a Miatyánk „mindennapi k e n y e r e“ még az élet értékesítésére is megczövekezi az emberséges, természetes módot, irányt, melyet követve minden emberfiának „igazság“ szolgáltatnék a kenyér értékesítésénél.

Miként Péter vagy Pál magánháztartásában nem egyszerre, hanem naponként fogy a kenyérnemü: azonképen kellene az évi aratás eredményét magtárakba helyezni és csak részenkint — a fogyasztás mérvének megfelelő mennyiségben — kellene forgalomba hozni.

Akkor aztán másképpen lehetne és kellene beszélni a gabona-üzérekkel is. Az ilyen eladásban pedig a gazdák megtalálhatnák