Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-04-13 / 15. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ 119 OLVASÓKÖR. Tövisek és virágok a szövetkezeti életből. Irta : Bodnár Gáspár. A bakafalusiaknak ijjesztő hirt hozott a hajnalban érkező postás-fiu. A szomszéd község »magyar bolt«-ját, a fogyasztási szövetkezet raktárát feltörték és szörnyű pusztítást vittek abban végbe az embertelen betörők. A bakafalusi szövetkezet vezetője becsületes neve szerint való Fejes Dániel uram, nem soka- dozott, hanem a hir hallattára nyomban összehívta a szövetkezetnek illetékes embereit, hogy szigorúan vizsgálják meg a saját portájukat is. Vájjon, ha ne talán tán — ami éppenséggel nem lehetetlen — a következő vagy egy más éjszakán náluk is tiszteletüket teszik ama nagylelkű emberek, minő fogadtatásban részesülhetnének ? Mekkora szívességgel fogadnák a lakatok ? Az ajtók, a falak és különösen a raktár, a pénzszekrény elég bőséges belekönyökölést nyuj tana-e a mélyen tisztelt éjszakai vendégeknek ? A vendéglátó bizottság egyhangúlag odanyilat- kozotl — a megejtett vizsgálat után — hogy bizony nem sokáig kellene ő kegyelmüknek zörgetni a szikes bebocsáttatásért. A lakatok régiek, hozzámérve a régi, jó, becsületes világhoz. Az ajtók vékonyak, a raktár nagyon is megközelíthető. A pénztár pedig minden héten hűségesen megőrzi a bevételt. Mert hiszen hova a fészkes fülemülébe tegyék a bevételt, ha nem oda, ahol a szövetkezet vagyonát nyugalmas biztonságban hitték... Most azonban mindenkinek kinyilt a szeme! — Hohó. ez igy nem maradhat, még a ránkboruló éjszakára sem. — De nem ám! . — Mit csináljon ilyen váratlanul az ember? Minden szem Danvi bácsira tekintett. Már mint ahogyan az egész község nevezte a tisztabecsületü Fejes Dániel uramat. —- Rendbe hozzuk, megvédelmezzük! Mestereket hozunk. Pár bét alatt olyanná teszszük, mint egy várat. — Igen ám, de addig? Néma csend lett. Végre megszóllak Élelmes Péter. — Danvi bácsinak hatalmas kőpinczéje van. Oda még a fővárosi betörő se juthat. — Hja, de hát Danyi bácsi hova teszi a pin- czéből a holmiját? — szól Aggódó Pál. — Az nem a ti dolgotok! Annak helye lenne. Másra gondolok én most, öcsém. — Mire Danyi bácsi ? — Azt nem mondom most meg. Csak gondolom. Lehet, hogy egyszer meg kell mondanom. Most nem! No, de a közjó első. Legyen! A pinczém nyitva áll. De előre is kikötöm, hogy a pincze ajtaját éjszakára a szövetkezet pecsétjével lezárjuk, a pecsétet pedig a községházánál elhelyezzük. — Ugyan, ugyan, méltatlankodtak jó mindnyájan. — De igy leszen. így akarom! — Akkor úgy leszen. * Öreg este hozzáfogtak a munkához. A raktárt odahordották a Danyi bácsi kőpinczéjébe. A czu- korsüvegeket, a kávét, egyszóval az értékesebb holmikat. így várták aztán a tiszteletreméltó éjjeli vendégeket vagy két héten átal. De csodálatosképpen — megs"zagulták-e a dolgot — a vendégek elmaradtak. A városból hozott mesterek azonban ugyancsak hozzáláttak a munkához. Egy-két bét sem telt el, a szövetkezeti bolt és raktár ugyancsak védelmi helyzetbe jutott. Mikor elkészültek, egy öreg este szép csendesen, hivatalosan átvitték a holmikat és a raktárba visszahelyezték. Volt nagy hálálkodás! Köszönték nagyon a Danyi bácsi önzetlenségét. Ó pedig, már mint Fejes Dániel uram, csak annyit szólott: — Kötelességem volt. A közjóért meg kell tenni, amit tehetünk. — De hát szeretnők ám tudni, megmondhatja-e Danyi bácsi, ajnit Ígért? Amin ugv elgondolkozott — kérdezi Élelmes Péter. — De nem én! — Most sem lehet ? — De nem ám öcsém ! — Hát mikor ? — Majd kitudódik. Nem sok idő kellett hozzá, kezdett kitudódni, amit Danyi bácsi szive fenekén rejtegetett. A községben pletyka keletkezettt. Pletykának csak azért mondom, mert először az asszonynépség beszélgette. Mit beszélgettek? — Hallotta komámasszony ? — Mit szentem ? — Jaj, ki se merem ereszteni a számon. — Lelkem, gyöngyöm! Hát tudod, hogy olyan a természetem, akár a siré. — Azt beszélik, hogy Fejes Dániel uram pin- czéjében temérdek kávét, czukrot és holmikat találtak a szövetkezeti raktárból valót. — Szent Isten! No magyar bolt! Megmondotta ezt a falubeli botos előre. Meglátják csak mire jó az a szövetkezet... Es igy terjedt futó tüzként a hir a községben. Hiába való «volt a komoly, okos emberek felvilágosítása, azt már megvenni nem lehetett. * Fejes Dániel uram füleihez is eljutott a szörnyű hir. Az asszony, felesége tálalta ki neki. Sokat szenvedett már az első alkalmatossággal is a lisztes ember. De hallgatott! Kereste a módot, hogy könv- nyithcssen a lelkén. A szövetkezeti gyűlés után aztán emigyen szólott Fejes Dániel uram: Most már megmondhatom, amit elsőben is gondoltam és aztán szivem fenekén rejtegettem. Mikor ugyanis az én pinczémről volt a szóbeszéd: azonnal igy gondolkoztam. Hej, sok és veszedelmes ellensége van a mi szövetkezetünknek. Nemcsak azok a rablók, kik betörhetnek helyiségünkbe. Hanem a rossz emberek, t. i. a gonosz nyelvek, melyek a rágalom fullánkjával igyekszenek minket nem megölni, de elriasztani a szövetkezet vezetésétől, gvá- molitásától. Ha ez sikerül, a mi áldásos intézményünk önmagától összedől. De nem fog sikerülni! — Ugv vagyon! — Hallottátok ezt; most tovább megyek. Mondok, akkor a szent pillanatban arra gondoltam, hogy engem majd gyanúba vesznek, hogy vagy tolvaj vagy orgazda vagyok. Mert hát a holmit az én kő- pinczémbe hordottuk. — No még csak az lenne ám szép! — mondották többen. Pedig úgy van! Azt hirelik, hogy Fejes Dániel kőpinczéjébe temérdek holmit csíptek meg! — Gazság, lelketlenség! — Ördögi nyelv! — Piszkos emberek. — Csendesen atvámfiai, — szólt Fejes. Ezzel a lármával mit sem érünk. Itt tenni kell és nem beszélni. — Teszünk ám ! — Törvény elébe viszszük!
