Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-04-06 / 14. szám
112 MAGYAR FÖLDMIVEEŐ — Nincs más mód, mint visszaadni a magyar nemzetnek törvényes jogait. Visszamenni az alkotmány gyökerére, a honnan a magyar nemzet alkotmánya kisarjadzott. Schmerling, ez az egyik magyar faló osztrákminiszter vátig megtett mindent, hogy Deákot más véleményre bírja. Először hizelgell. Aztán Ígért. Majd fenyegetett, hogy hát még rosszabb dolga leszen a magyar nemzetnek. Bizonyítgatta, bog}7 hiszen annyi megtörtént esemény után lehetetlenség száz esztendőnél is régibb időre visszatérni azokért a törvényekért, jogokért. Deák nyugodt maradt. És nagyképü okoskodás helyett emigyen válaszolt a furfangos németnek. — Megtörtént velem, hogy egyszer mellényemet úgy kezdettem begombolni, hogy a lajbbi első gombját hibásan a második jukba bujtattam. Aztán igy gomboltam be az egészet. Igaz, a lajbbi be volt gombolva, de hiába húzogattam én azt. Sehogvsem állott jól. Végre mit tehettem mást, mint ki kellett gombolni az egész lajblit és újra — do most már lyukra-go mbra vigyázva — jól begombolni. A nimet miniszter felértette észszel a lajbli históriáját, hogy ugyanis, ha az ország alkotmányát hibásan kezdtélek gombolni, alkalmazni, hát csináljátok újra. De most még dölyfös volt a nimet nagy ur, hát azt mondotta reá. — Nem gombolkozunk, mi várhatunk. — A császárt meg rávette, hogy tagadja meg most is a nemzet követelését. Ekkor aztán a haza bölcse mondott olyan beszédet, hogy olyat talán ebben a hazában sohasem mondottak. — Lehet, — mondotta a bölcs ember — hogy nehéz idók következnek a hazára, de azokat az időket a mi megszentelt jogaink lemondásával megváltani nem fogjuk. Ha tűrni kell, tűrni fog e nemzet, hogy átadhassuk az utókornak a szabadságot, mit őseinktől örököltünk. Tűrni fogunk, mint tűrtek őseink és szenvedünk, miként ők szenvedtek. Mert a mit erő, kard, hatalom elvesz tőlünk, azt idővel, szerencsével visszaszerezhetjük, de a miről egyszer önkényt lemondtunk, annak visszaszerzése mindig kétséges és bizonytalan. És a nemzet tűrt. Rémséges nehéz idők következtek. Már már voltak, (1860—61) a kik az egyedüli mentést az újra való fegyverforgásban, felkelésben látták. De a nemzet mégis hallgatott a haza bölcsére és csak mondogatta magában. — Tűrni fog e nemzet, mint ősei tűrtek, hogy megvédhesse a nép jogait. Ezen nagy, mélységes tűrés közben az osztrák sógor újra és újra próbálkozott. Mert a bécsi főembereknek is csúffá kezdette vérmes reményeit tenni az idő és körülmények. Érezték ők is, hogy ez a türelem nem sokáig tarthat. — Meddig tarthat? — kérdezte most a haza bölcsétől egy német fő-fő ember. — Messziről kell kezdenem — felelt a bölcs Deák, hogy erre a nagy kérdésre válaszoljak. Volt nekem — folytatta — valami birtokom. Azon a birtokon volt egy domb, a dombon egy régi présház. Vén, rozoga ház, csak úgy düledezett. Mivel a birtokot el akartam adni, az uj épület költségeit meg megkímélni, hát fölkértem az építőmestert, vizsgálja meg a présházat, megreperálható-e és ha igen, meddig bírja ki? Az építő mester megtette, megvizsgálta. Mikoron pedig újra kérdeztem, azt felelte: — Hát megreperálni megreperálhatom azt a présházat, néhány évig ki is bírja, de csak úgy, h a vihar nem éri. Deák oda ütött, a hova kellett a hasonlítással. Düledező présház volt szerinte maga az egész Ausztria uralma, biztonsága, melyet ha vihar ér — összedől. A porosz és olasz háború már már jelezte a vihart. A hasonlítást, a vihar emlegetését meghallotta a császár. Hivatta is Deák Ferenczet. Deák most is csak azt mondotta: Kibékülés csak akkor lehet, ha a nemzet visszakapja jogait, alkotmányát. A vihar meg egy esztendő alatt kitört és rémitő gyorsasággal seperte el a német miniszterek présházát Az osztrákot jól elpüfölték a poroszok és egész Bécsig, Magyarország széléig nyomultak. Ausztria most már jónak látta kibékülni a magyar nemzettel. A császár meg is kérdezte a haza bölcsét, hogy mi a nemzet óhajtása? Deák most is azt felelte : Alkotmányunk, szabadságunk, törvényeink visszaadása. így történt, hogy 1867. év junius 8-ik napján, a nagy koronázó ünnepségen a magyar király és magyar nemzet őszintén kibékült nem csak papirososon, de a szivekben is. És azóta I. Ferencz József a világ legalkotmányosabb királya! Diester. Barátságos levelek az én falumbelieinek. in. Haladjunk hát egy két lépéssel tovább... Nem jó a megszegett kenyeret az ajtónak kifelé fordítani, mert gyorsan fogy. Ott, ahol sokan szegdelik, bizony gyorsabban fogy az, mint oly háznál, ahol csak ketten-hárman vannak hozzá. — A kenyérnek ki vagy befelé való fordítására épen nem kell nagy gondot fordítanunk; csak egyébként becsüljük meg azt, mint nélkülöz- hetlen isteni adományt, és ha talán gyorsan fogy is, nem fogunk nélküle szűkölködni. — Ez az észnek és Istenbe vétett bizodalomnak igaz hite! — Ki máskép hisz, az buta, babonás ember s igy bűnös is! Ha valaki éhgyomorra prüsszentett, az nem hal meg az nap. — Na, ez már kissé merész állítás! — Meglehet, hogy egészséges ember nem hal meg természetes módon; de hátha szerencsétlenség éri?! A prüszentésről azt is állítják, hogy ha hétfőn történik, az illető ajándékot kap; ha pénteken történik, akkor rosszat jelent. Az első állítás való; mert a prüsszentés — ha nem nátha kifolyása — egészségnek a jele: kell-e ennél becsesebb ajándék! ? — A második a pénteki prüsszentésről szóló állítás semmivel sem bizonyítható ; az valóságos álhit, tehát nevetséges babona. — A mellet, hogy tudatlanság, bűn is. De még egyet! Ha valaki prüsszentéssel kiséri állítását, akkor az igaz. — Hát még mi? Miért lenne az azért igaz? — Hiszen ha az igazság bebizonyításához prüsszen- tésnél egyéb nem szükségeltetnék, akkor egy csipetnyi prüsszentő por kisegítené a hazugság híréből a világcsalót is. — Csakhogy ez még senkinek sem sikerült. Ha valamely házban a jércze (a tyuk) kukorékol, az szerencsétlenséget jelent. Szent igaz! — de az baj, hogy e mondást nem a valódi értelemben fogják föl. A ki azt tudja, hogy csakis az elhízott tyuk szokott kukorékolni s a mellett keveset tojik is: az bizony megsajnálja a gazdát, kinek tvukjai mértéken fölül esznek és hasznot nem hajtanak. — De nagyobb szerencsétlenség az, ha a tyuk alatt a háziasszonyt kell értenünk, ki fajankó férje helyett kénytelen a kakas, azaz a háziúr szerepét vinni, tisztjét teljesíteni. — Ahol igy áll a dolog, ott baj van ugyan, de mégis jobb, mintha mindkettő tehetetlen lenne. Ahol a háziasszony ur, — ott valóságos baj van!
