Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-04-06 / 14. szám
110 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Mert jól tudja, hogy mindenkinek m e g k e 11 védelmeznie a maga j) or táj á t. Hát erre csak ennek a sokat szenvedett magyar nemzetnek ne lenne joga? De nem oda a Buda! Meg kell már mozdulnia az önvédelemre a magyar nemzetnek is! „Csapj fel öcsém katonának...“ ■Az ország minden részében javában folynak az idei sorozások. A sor alá álló szép szállegények pajzán kedvvel éneklik az ismeretes nótát: »Csapj fel öcsém katonának...« Hej de sok derék legénynek sugárzik a szeme az örömtől ilyenkor, mivelhogy hát ők is számottevő egyéniségek már; ’isz csak úgy mondjuk a hogy van, őket fs embereknek tekintik mindenütt ám, még azok a nagy katonatiszt-urak is. Mert hát mikor bevált a legény vitéznek, hát a »káplár ur« is igv jelenti osztán annak idején a derék fiukat, hogy »Kapitány ur jelentem alássan 8—10 vagy 20 ember.« Lehet látni a faluháza elé csoportosuló legényeket vasárnaponkint. mint várják a kisbirót a behívó-jegyekkel. Elő is jön az öreg kisbiró oszt’ sorba kiosztja a darutollas fiuknak a czédulákat és oszt’ lelkűkre köti izibe mindegyiknek, hogy a mondott és a czédulába is beirt napon pontosan ott legyenek ám, mert máskülönben, hát igen könnyen baj eshetnék. Azt pedig nem szeretné az öreg sem a legényeknek, sem pedig az ő tisztes öreg fejének. Nincs az a győzedelmes hadvezér e világon, ki ha mindjárt száz csatát is nyert, hogy büszkébben lépdeljen az utón, mint a mi legényeink, mikor már a behívókkal kalapjuk mellett vonulnak végig a falu legnépesebb utczáján. Azután szétvállnak a fiuk és kiki tart hazafelé. — Éd’s apám be kell rukkolni! — mondja büszkén a szüleinek Marczi — ihon la az behívó. — Várj öcskös — mondja Marczi apja - még nem kell berukkolni, először hadd vegyenek be, majd azután beszélj berukkolásról. — Igaz biza éd’s apám, mán azt gondoltam katona is vagyok. A jó Borcza néni csak némán hallgatja a fiú és apja beszélgetését. Szive fáj, lelke sir, csak ő tudja mit érez. De nem bolond, hogy megmutassa annak a rossz Marczinak, hogy busuí utána. Egy-két könnyet, mit — hiába — eltitkolni nem tudott, széjjel morzsálja ujjai közt oszt’ oda mondja a Marczi legénynek: — Hát ha behívtak, elmész, oszt’ ha bevesznek katona leszel oszt punktum la. Ha édes apád nem lett vón katona, bizony ucscse, nem mentem volna hozzá soha ez életbe, ha mindjárt az övé lett volna a báró gazdasága. Nem biz én. És mondjuk meg nyíltan, hogy Borcza néninek igaza is van. Minden magyar fiú legyen büszke arra, hogy bevált katonának, mert az csak a mellett tesz tanúbizonyságot, hogy ép lélekkel és testtel áldotta meg a jó Isten. Mégis elfacsarodik a szivünk, amikor azt halljuk, hogy még ma is akad olyan léha gondolkozásu fiú, olyan gyáva legény, ki hogy csak megmeneküljön a katonai szolgálat alól, öncsonkítást tesz magán, vagyis megnyomorítja saját magát készakarva. Vagy a lábujját, vagy a kezefejét vágja meg, vagy némi botozni való kuruzsoló vagy más szóval, katona szabadi tó által nyújtott »orvosság «-ot sok esetben mérget vesz be és rontja meg viruló, jó egészségét örökre. Mondjátok meg csak szeretett atyámíiai, hogy hallottatok-e már ilyen Isten és ember elleni vétket? Ugyebár nem. No látjátok ilyen esetek is fordultak és — habár már ritkán — fordulnak elő, melyek nagy kárral veszedelemmel és semmi haszonnal nem járnak. Miért ? Megmondom azonnal. Ne gondolja ám egy sor alá álló ifjú sem, hogy az a sorozó bizottság át nem lát ám a szitán. Az orvos vagy más sorozóbizottsági tag azonnal észre veszi, azonnal megtudja, hogy ki végzett magán öncsonkítást. Vagy ki tétette magát szánszándékkal beteggé a végett, hogy szabaduljon meg a katonai kötelezettségének teljesítése alól. És azt azért is beveszik és miután kiszolgálta az idejét, polgári utón perbe fogják »hatóságok félrevezetése« vagyis csalása miatt. Azután igen könnyen párévi tömlöcz lesz a komédia vége. De hát a legfőbb ítélő biró, az Isten sujtoló keze még hol van? Még erre nem is gondoltunk ugyebár ? Pedig először ellene vétünk, amikor tőle nyert legfőbb jótéteményt, egészségünket erőszakkal, szánszándékkal eldobjuk magunktól. Vigyázzatok, mert az ő büntetése súlyos lesz és végnélküli. Vegyétek hát — atyámfiai — fontolóra a mit mondottam. Szülők, különös gondot fordítsatok arra, hogy gyermekeitek ilyen bolondságokat el ne kövessenek, mert szomorú vége lehet nagyon. Fiuk! Ti pedig ne búsuljatok, sőt ellenkezőleg örüljetek, hogy méltók vagytok a »nemesen vitézlő vitéz« titulusra. Örüljetek, hogy a »Király kosztján« éltek három vagy két esztendeig. Csekély pár nap az az egész, ha benne van az ember. Hát még az a ragyogó szép egyenruha... a csinos kardbojt... az az igéző »extra« sapka vagy csákó... az a sok bo- gárszemü leány mint nyeli el tekintetével a csinos huszárt, vagy bakát... Eh, nincs olyan élet, mint a katonáé. »Csapj fel öcsém katonának...« Marosán János, áll. tanító. A gyárosok is szövetkeznek... Micsoda ? Igen, a magyar gyárosok írásos felhívást röpítettek szét e hazában, melyben társaikat arra szólítják fel, hogy hát lépjenek szövetkezésbe! Nem rossz! Hát a miért annyit gúnyolták, mosolyogták a mi népünket ezek a hatalmas, nagy- kéményü gyárosok, most már ők is — szövetkeznek! És miért? Mert hát nem úgy van, a mint azokból a nagy kürtökből világgá bocsátották! Czifra szavak, nagy görögtüz az egész... A gyárak pedig küzdenek, nyomorognak és nem bírnak versenyre kelni az — osztrákokkal. Ezek csak mosolyogják a magyar gyárakat. No szépen vagyunk! lg}' ugrik ki a nyúl — a bokorból. Hiszen egyetlen egy osztályt sem simogatott a kormányzat annyira, mint a gyári ipart, a kereskedelmet ! Szubvenczió, állami megrendelések — csak úgy járták, mint a mindennapi kenyér. Imhol, ennek daczára a legtöbb gyár jajgat, hogy alig bírna megélni voltaképen. Hát bizony, a mondók vagyunk, hogy ez öreg, végzetes hiba. Mert mi szivünkből kívánjuk ám, hogy a gyári ipar( a kereskedelem virágozzék. Erre a gazdasági virágzás közepett is feltétlen szüksége lesz a hazának. De van merszünk kimondani, hogy annak, melyszerint a kormány bőséges szubvencziói tá_
