Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-11-24 / 47. szám
370 MAGYAR FÖLDMIVELŐ földjét, becsületét, egészségét, gyermekeit akarják védeni és munkálni. Hiányozhattok ti akkor e zászló alól? Nem ! Ezerszer, milliószor kiáltjuk, hogy nem ! Egy vér pezseg bennetek. Ugyanaz a józan ész derül homlokotokon, az az érzelem csillog szemetekben, ugyanaz a kötelék fűzi össze édes mindnyájatokat! Nem ezer ifjúnak kell tehát a kibontott zászló alá sietni. Hanem minden igaz magyar ifjúnak. ... És miként ha delelőre ér a királyi nap, legnagyobb fényben ragyog: úgy fog ragyogni a magyar ifjúság, ha delelőre érik a magyar ifjúság egészének szent szövetsége! Éljen a magyar ifjúság! Téli tanfolyamok. Mi már sokszor és sokat irtunk a téli tanfolyamokról, melyeket talán felnőttek iskolájának is lehetne nevezni. És valóban azok is ezek a téli előadások, tanfolyamok. Iskolák, melyekben azt lehet megtanulni, amiből az életben közvetlen hasznunk és emberséges gondolkozásunk, józan értelemhez illő tudásunk lesz. A hol már tartottak ilyen tanfolyamokat, ott bizonyára igazat adnak nekünk ebben. A hol pedig még talán csak hallottak az ilyen iskolákról, ott siessenek és mozgassanak meg minden követ, hogy már az idén részt vehessenek az ilyen tanfolyamokban ... — Jól van jól, de hát hol kell mozgatni a követ ? — mi bizony nem tudjuk. Majd minden megyében van „gazdaságiegyesület.“ A község bírája keresse fel az egyesület vezetőségét. Lépjen érintkezésbe velük és beszéljék meg apróra, milyen irányú előadásukra, tanfolyamra lenne szükség ott vagy amott ? Két irányra oszthatjuk ugyanis az ilyen téli tanfolyamokat. Nevezetesen: 1) gyakorlati 2) ismeretkeritő, szerző részre. A gyakorlati irányhoz tartozik a házi- ipar összes ága. A kosárfonás, kasfonás, kalapfonás, szatyor, egyszóval minden olyan ipari foglalkozás, melynek czélja, hogy a kis embernek munkát adjon és keresetét öregbítse. Az ismeretet szerzőrész magában foglalja mindannak előadását, kioktatását, melyre a mai világban a gazda, földmiveiő világnak szüksége vagyon. így például hány községben nem hallottak még okos szót arról, hogy miben áll a szegény ember törvénye, a Segitő-Pénztár, melynek áldásait már oly sok szerencsétlen ember és család érezte. Aztán a hitel és fogyasztási szövetkezetek, egyszóval mindaz, a mi a gazdák értelmét felvilágosítja, munkálkodásukat öntudatosabbá és okszerűbbé teszi. A mi véleményünk az, hogy lehetőleg egy községet sem lenne szabad ilyen téli tanfolyam nélkül hagyni. Legalább is az ismeretszerző részszel kellene megkóstoltatni az ilyen iskolának üdvös voltát. Ez a kóstolás maga után vonná aztán a másik, a gyakorlati részt is. No hát jó biró uramék tessenek csak idejében mozogni, hogy a község ne maradjon a télen át tá- tott szájjal, várván, mikor repül belé a sült galamb. X. A bujdosó magyarok pénze. A kivándorlás kérdésénél akadtak egyesek, kik hivatkoztak arra, hogy a bujdosó magyarok sok pénzt küldenek haza és igy használnak itthon övéiknek és ha majd visszatérnek: akkor boldogulnak majd. No hát, hogy ez a látszólagos kis nyereség mily módon törpül el azon óriási veszteségekkel szemben, melyeket a kivándorlók a nemzetnek, családjuknak, önmaguknak okoznak: azt a perbenyiki gróf a főrendek házában alaposan megsulykolta. Hanem azért a nemes gróf még eme kis haszon előtt sem hunyt ám szemet. Drága-drága pénz az — igy gondolta — hát akkor maradjon is a magyaroké és ne a pénzsóvár kalauzoké, kik csak úgy kerülgetik, szagolják a szegény vándorló magyarok keserves keresményét. Ugyanakkor bölcsen volt fejtegetve, hogy mit kellene tennünk, mit különösen a kormányzatnak, hogy honfitársaink keresményét megvédelmezzük. Azóta a kérdés — hála Istennek — gyakrabban szóba jő így legutóbb egy fővárosi újság a »Bp. Hrl.c ezeket írja: A legnagyobb szenvedés Írja a —«B. H.« —"és legirtózatosabb szerencsétlenség idején sem volt annyi idegen ég alatt, mint most Amerikában. Egy millió honfitársunk veszett el a nemzeti erő számára, nem a maguk szándékából, hanem a maguk gondatlansága folytán. Mert ők odakünn is táplálni akarják a nemzeti erőt, a mi itthon maradt. Évenként har- mincz millió koronát küldenek haza, sőt többet küldenek, jóval többet, de nem mind érkezik meg, mert még arra sincs gondunk, hogy elszakadt véreinknek garasaik megőrzésében segítségükre legyünk. Tudomásunk van róla, hogy sok százezerre menő magyar pénz azért nem érkezik haza, mert az amerikai bankárok és közjegyzők kezén elsikkad. Tudomásunk van arról is, hogy a hazaküldött pénzek három-négy közvetítő kezén keresztül jutnak el hozzánk s e közvetítés a küldött összeg négv-öt százalékát fölemészti. Valóban bárgyuság és ostorozni való tehetetlenség volna, ha még ezen sem tudnánk segíteni. Tehát akár a magyar állam, akár nagyobb bankjaink valamelyike állítson föl Amerika földjén mindenütt, a hol tömegben él a magyar munkás, fiókpénz-intézetet, a mely a magyar munkás amerikai dohárait idehaza magyar koronákban fizeti ki a munkás családjának; a magyar munkás az amerikai fiókintézetekben vásárolhasson kisösszegü magyar állampapirost vagy biztosított községi kötvényt, a melynek kamatait idehaza fizetik ki a kivándor- lott családjának s ha a papiros egész értékére szüksége van a családnak, a magyar ember az amerikai intézethez benyújtja s értékét a hazai főintézet fizeti ki. Magyarjaink odakünn takarékosak. De napról- napra megtakarított doháraik a hónapok és évek során, a mig nagyobb összegre felhalmozódnak, nem kamatoznak, mert nincs más módjuk pénzük megőrzésére, mint Wertheim fiókot bérelni s abban tartogatni az aranyat és ezüstöt, mint idehaza a ládafiában. Ez intézetekben kamatoznának is. Ezek a magyar pénzintézetek valósággal a védői, támogatói és szabályozói lennének az amerikai magyarok gazdasági életének; vállalataikban segíthetnék őket, véghezvihetnék a kolonázálás munkáját, megszereznék elszakadt véreink s köztünk az állandó érintkezést s megteremthetnék a távolban is az anyaországgal való élés benső közösségét. _t—f—t—f—f—f_f—t-f—t—t—t-t-.f_-t_.t--t.-f_t—t. t„f„t_t„t_t„f_ A legtisztább falu. A világon a legtisztább helyiség Németalfőldön van, melybe sem lovat sem kocsit nem engedtek be még soha. Sőt a lakosok nagy része azt is követeli, hogy a jövevény lábbelijét a határnál hagyja.
