Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-09-15 / 37. szám
292 MAGYAR FÖLDMIVELŐ TÁRGZA. Hogy mesél a székely nép? A bolondos legény. Egyszer volt, hol nem volt, még heted hét országon túl, kidőlt kemenczének bedőlt oldalában egy nagy cserefa. Annak a cserefának a tetejében hetvenhét varjú, az aljába pedig hetvenhét poczegér. A ki az én beszédem meg nem hallgatja, az a hetvenhét poczegér rágja ki a máját, a ki pedig meghallgatja, az a hetvenhét varjú vájja ki a szemét. Volt egyszer egy szegény ember. Holta után három fiára egy bikát hagyott. A fiuk úgy egyeztek meg, hogy építsenek hárman egy-egy pajtát, s a melyikbe belefut a bika, legyen azé. No épitnek is; a két nagyobb olyan czifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik — egy kicsit bolondos is volt — hitvány nyírfa seprűből font egyet. Eleresztik a bikát s az egyenesen a vessző pajtába futott. A két nagyobb legény eleget boszankodott, de ők akarták igy, oda kellett engedni a bikát a bolondnak. Ez egyszeribe kötelet vet a fejire s annál fogva vezette a vásárra. A mint megy az országúton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas fűzfa elkezd nyikorogni, mint a csíki szekér. Hm! — gondolja magában a bolondos legény — e bizonyosan meg akarja venni a bikát. Odakiált a fűzfának. — Mit adsz érte he ? A fűzfa csak nyikorgott. Éhei gondolja a legény, ennek látom úgy kell, ha mind a két szarvát kiütöm. Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra. Hanem a fűzfa csak nyikorgott. Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! majd eljövök a jövő héten. Azzal megköti a fűzfához a bikát, ő meg elindul hazafelé. Kérdik otthon a bátyjai: — Hát bolond, eladád-e a bikát? — Meghiszem, felelt a bolondos legény. — Kinek adtad el te bolond? Most tudom, hogy istenesen megcsaltak, — kötekedik a legnagyobb testvér. — De hiszen ! jó helyen van az én bikám 1 Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért. — Hál a pénz hol van ? — Megadja majd a jövő héten, ha arra járok. Kaczagni kezd a két legény. No te világ bobondja 1 Azt ugyan jól eladád; majd megkapod az árát bornyunyuzó nagy pénteken. A bolondos legény nem is hederitett bátyjaira. Elmegy más héten a fűzfához, s kéri a pénzt, de az még azt sem mondta, hogy: MihálybáJ! — Ugy-el — mondja a legény — hát ez a becsület?! kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára s az gyökerestől kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta! — Azt mondja a fűzfának a legény: — No hallod-e, ebből már elviszem a tartozásomat, a többit pedig elveszem az interesbe. Úgy a mint volt, kiemelte az üstöt, belehúzta a fejsze nyelébe, felló- ditotta a hátára s hazáig meg sem állott. Megérkezik, meglássa a más két legény a tenger pénzt, összesugnak-bugnak, hogy a pénz jobb volna nekik mint annak a bolondnak. — Öljük meg az éjjel — suttintja az egyik. — Aztán vessük a vízbe — suttintja a másik. Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra. Ennek a királynak olyan leánya volt, hogy soha emberi lélek nem tudta kaczagtatni, úgy búnak ereszkedett. Mikor a bolondos legény elmondotta panaszát, olyan hegyesen elkaczagta magát, hogy az egész ház tájéka rengett belé! Azt mondja a király erre : — No te legény! én megfogadtam, hogy a ki lányomat meg tudja kaczagtatni, annak adom; én nem is másítom meg a szavamat. Neked adom a leányom s fele királyságomat, a testvéreidet pedig felakasztatom. — Fölséges királyom 1 Ne akasztasd fel szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek. — Jól van, mondá a király, — teljék a kedved. Csaptak osztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap s hét éjjen még a ló is bort ivott. Azután a szerelmes pár felült egy tojáshéjba, letuta- jozott a KüköllŐn, ha kiszállnak legyenek a kendtek vendégei. Csontos Dömötör bíró uram csöndes órái. — Ühm, teringette dóga. Óvasom, hogy hát a vén Tisza Kálmán, a ki 15 esztendőkig vót gyenerá- lisa, mondani akarom fő- minisztere az országunknak, Nagyváradon nagy beszédben szólott az választóinak. — Persze, hogy Pálnak beszélt, de az Pétör felé kacsingatott. Váradon vót, osztég a kormánypártban akart szelőt vetni, meg a gönczi lövőiét beronditani. — Óvasom azonközben, hogy hát „bizony az Tisza trombitája nagyon megvon’ repedezve, meg osztég. hogy úgy lehöt már ezt a szóbeszigyet tekin- töni, mint az vén holló utolsó károgásátl“ No de mondok, hogy ezt óvasom. — Neköm bizony az nagy polityikához se ked- vöm, se eszöm nincsen la. Csak annyit mégis veszök észre, hogy a vén gyenerális, má mint Tisza Kálmán jobban szeröti a börzsér, mög az bankokat, mint az magyar embör gazdaságát. Mert hát óvasom, hogy hát — Viczkálódás, meg bomlás lenne az, ha mi gazdák valahogyan ebben az országban boldogulni, élni tudnánk. A ki pediglen ezt má mint a gazdák boldogulását akarják, az még tán a törvényházba se’ valók. No iszen, ezt jó tudnyi a gazdáknak igy la követválasztás táján, óvasom az ujságiapból mondok. Mert én, mint biró embör, bizony, hogy inkább gondolhatok erről a dologrul, mint beszélhötök. ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill' ill ill ill ill ill ill ill ill ill A lyukas zseb. Kehidán laktában Deák Ferencz volt a környék bölcse, tanácsadója, noha még akkor nem volt «öreg ur.» Ha Pestre jött, sohase hiányzott a sok megbízás. Egyszer egy barátja kérte: — Kérlek, vidd föl ezt a négyezer torintot Pestre s fizesd ki helyettem, legalább megkímélsz egy úttól. — Add ide ! Deák estefelé érkezett a fővárosba s a színházba ment (a hová később nem járt.) A négyezer forint egy tárczában volt, s a kabátja oldaízsebébe tette, s mellé dugott egy aznapi hírlapot. Színház után hazamenve, nyúl az oldalzsebébe, s keze kiszalad egy széles lyukon. Se pénz, se újság. Valami gazember a tolongásban kimetszette a zsebét. képzelhetni, hogy nyugtalan éje volt. Négyezer forint nem csekélység, s még rosszabb, hogy barátja megbízását (egy kötelezettség lerovását) nem teljesítheti. De beletörődött végre is a veszteségbe s bevarafta a kabát lyukát. Reggel aztán veszi föl a kabátot s érzi, hogy ebben valami megüti a lába szárát. Odanyul, hát érzi a tárczát. Vizsgálja a zsebét. Hát alól lyukas. Elnevette magát: «No a gazember megjárta ! A tárcza lecsúszván a lyukon, prédául csak egy újságot csíphetett.» Sokszor elmondta barátainak e történetkét, mint a sors különös játékát, hozzátéve, hogy: «Néha jó a lyukas zseb is!»
