Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-02 / 48. szám
380 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Majd a násznagyhoz: »Mellen tisztelt Násznagy Uram! Itt a vendég- koszom előtt az én jó uram N. N. vőlegény nevében szabagygyon nekem pár szót váltanom, amellel ünnepélyes eljövetelünk czéllát kijelenthessem. Násznagy uram jó tugygya, hogy e tisztelt háznak ékes virágszálát az én jó uram eljegyezte, hogy egymást elgyürüzték, hogy egymásnak örökös hűséget esküitek. De mi, tisztelt nászszerek, ezzel nem elégszünk meg, hanem alázatta kérgyük föl, sziveske- gyenek velünk az Ur oltára elébe járulni, hogy ott ünnepéles fogadásokat szent esküvel is megerősics- csék és a szeretet rózsalánczával örökre összeköttessenek, Amen.« Felállnak erre a párok (vagy kocsira ülnek,) a zene pedig hátul kíséri őket és a »Rákóczv induló« hangjai közt megindul a menet. Menés közben ugrálás vagy táncz nincsen, de annál többet rikogatnak a nyoszoruasszonyok, főleg a nyoszoru- lányok. Például: »A szobának négyszöglete Menyasszonynak Mári neve, Ijhuj !« »Almárium kis kulcsa A menyasszony de furcsa ! Ijhuj !« »Kálha vállán ebhatos Ne csahó te poczakos! Ijhuj! »Sárga virág pipitér Menyasszonyunk, amit ér ! Ijhuj !« »Ez az uczcza négyszögletű Menyasszonynak Juli neve ! Ijhuj!« stb. Esküvő után néha betérnek a plébános udvarára és mig az anyakönyi bevezetés tart, addig a plébános udvarán tánczolnak. Ezután egy-két órára — nem mindegyik, de többnyire — ismét betérnek egy vendéglőbe, ott isznak, tánczolnak; a fehér »kenyér-ruhába« (szakasztó-ruha) takart fonott kalácsot előveszik, felapritják és a kenyérruhából rögtönzött asztalterítőre teszik, a honnan vesz, ki szükségét érzi. A lányok közben-közben, ha a zene elhallgat, ismételten rikogatják: »Húzd meg czigány hamargyába Az én lábam alig várja. Ijhuj !« A vőfén parancsot ad a zenének a húzásra, a párok tánczra kerekednek, miközben a vőfények kiabálják: »Isten adta kezemre, Most járom csak kedvemre! Ijhuj !« De násznagy uram jelt ad az indulásra. Ismét rendezkednek, a nyoszorulányok rikogatnak, a legények énekelnek, a czigányok rákezdik a »Rákóczit« és szép rendben párosán megindul a menet. A menyasszony szüleinek házában az első vőfény a következő verset mondja: »Drága jó uraim, kedves asszonyaim Nem vótak hiába fáradozásim : Szép menyasszonyt kaptunk a vőlegény mellé, Ok má egybe forrtak, mindketten egymásé. Örvengyünk tehát e ritka szerencsének Mert vége van immár a szent ünnepéinek; A családi ünnep jőve int utána.« Folyt. köv. Találd ki! Különben nálatok nincsen kegyelemben, Leányok! ki nektek igazat mond szemben; Én pedig — oh csoda! — soha sem hazudok, Mégis nektek mindig kedves lenni tudok. ■J o y\ n x Reggel négy lábon mász, délben csak [kettőn jár, Este hármon ballag, kivált a hol van sár. • j 9 q ra g TAROSA. A kis miniszter. — Elbeszéli: Gáspár bácsi. — Minden kis fiúból lehet miniszter. Még pedig igen korán, kis fiú korában. Csak meg kell tanulnia szépen az oltárnál szolgálni — már miniszter lehet. A miniszterek nagy urak. Királyokat szolgálnak, királyi trón körül forognak. Az olyan kis miniszterek is, milyenekről most én beszélek nektek kedves gyermekek, nagy urak ám. Az angyalokat helyettesítik, a királyok királyának, Jézusnak trónja, oltára körül forgolódnak. így beszélt egy apa kis fiának, aki épen a miniszt- rálást tanulta. A kis Pista nagyot nézett jó apuskájára és még szorgalmasabban tanult, hogy kis miniszter lehessen. El is érkezett ez a boldog óra. A kis Pistukát felöltöztették szép miniszter ruhába, hófehér ingecs- két adtak reája. Azután összetette kezecskéjét és a pap bácsi előtt az oltárhoz ment. A papa is. meg a mama is ott ültek a padban és olyan boldogok voltak, hogy az ő kis Pistukáju- kat az oltárnál láthatták. Szemükben köny csillogott és úgy imádkoztak annak a kis angyalnak boldogságáért. Pistuka tudta, hogy a templomban vannak drága jó szülei. De nem nézett volna hátra ezért a félvilágért, mert jó lelke mondta neki, hogy mikor az Isten előtt állunk, nem szabad hátra nézni. Minisztrálás után már várták Pistukát szülei és össze-vissza csókolták. Akkor még nem is sejtették, hogy ez a kedves szolgálat, a minisztrálás lesz ennek a kis Pistukának szerencséje a földön. Mert jöttek szomorú napok. A Pistuka szülei meghaltak. Szegény kis fiú árván maradt. A jó emberek tartogatták. Pistuka most, hogy árva lett, még szorgalmasabban látogatta a templomot. Minden reggel ott lehetett látni az oltár előtt, hogy minisztrál. Sokszor oly hidegek voltak, hogy kis kezecskéi vérpirossá fagytak. O boldog volt, hogy minisztrálhatott. Mikor a hajnali mise, az a kedves róráté megérkezett, Pistuka öröme határtalan vala. Alig tudott aludni. Éjszaka is fel-felvetette fejét, hallgatta, nem harangoznak-e. Ü volt legelső a templomban. Megtörtént, hogy még a harangozó bácsi nem nyitotta ki a templom ajtaját. Dideregve várt a kinyitásra. Azt kellett csak látni, mily áhitattal végezte azután a szent szolgálatot. Pedig a kis fiúnak szive olykor-olykor úgy elszomorodott. — Istenem — igy gondolkozott Pistuka — mikor az én kedves szüleim is ott ültek az emberek közt! Milyen boldog is voltam én akkor. Most árva vagyok 1 Nincs senkim, nem néz senki, nem csókol meg engem senki sem. Azután felnézett a nagy feszületre. Mintha onnan az a szenvedő arcz azt intette volna: Kis fiam, én vagyok az árvák atyja. Ne félj, majd gondoskodom én rólad is. A kis Pista azt gondolta, hogy őt nem nézi már senki sem. Pedig nézte, figyelte mindennap. Figyelte egy nagy ur, a kinek mindene volt e világon, a mit szeme, szája kívánt. Csak gyermeke nem volt, mert elvitte a halál. Ott sirt ez a nagy ur mindennap a templom szegletében és fájdalmai közt látta a kis Pistukát az oltárnál. Végre elhatározta, hogy megkérdi, kicsoda az a szorgalmatos kis fiú, a ki a templomot úgy szereti. — Ki vagy te édes kis fiam ? — Kérdé ugyancsak egy reggel a kis fiút.
