Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-04 / 5. szám
36 MAGYAR EÖLDMIYELŐ gazdasága is pusztuló félben van. a miénk is vész., j csak a jó Isten tudja, mi lesz belőlünk'? Azt gondoltam hát, hogy ha az Isten is úgy akarja, lennénk mi mar egymásé. A íiskus úrral beszéltem. Azt mondotta, hogy elmehetünk mi szegény, szerencsétlen apánkhoz. Hátha megbékélnének Ők is, ha látnák, mint szeretjük egymást . . . Az öreg papnak jóságos arcza kiderült, szelíd mosoly vonult ajkaira, felállott ülőhelyéről, ránczos kezeit az ifjú vállaira eresztő. — Helyesen beszélsz édes fiam.Holnap bemegyünk a városba ... én viszlek el apátokhoz. És hiszem, hogy ama szomorú magányban meglágyult szivekre akadunk. Hiszem, hogy a kik nem tudtak megférni a jó módban megelégedésben, most kiengesztelődnek a szomorúságban. Készüljetek el tehát az útra, holnap Isten nevében indulunk. A börtönben. A börtön udvarán vagyunk. Szomorú egy udvar, szomorú egy épület. Úgy nézem én e helyet mindig, mint egy temetőt. Az emberi szabadság bus temetőjét! Mogorva épületek kerítik a mégy szögit térséget. Az épületeken kis ablakok láthatók, annak nagyobb része is le van takarva, hogy még a vi lágosság is csak félénken és meggondolva juthasson a szerencsétlen rabok czellájába. Az udvar tiszta és oly sima, mintha minden nap azon dolgoznának, hogy rajta egyetlen durva rög se legyen. Dolgoznak is ! A rabok egy része most is azt műveli: olt sétálnak egy kiszabott szűk körben, száz és száz lépéssel tapodva mindig azt a földet, s látva az égnek ugyanazt a kis részét. Szemeiket mélyen a földre szegzik, mintha bűnök súlya nyomná le fejüket, mintha nem mernének fölteMnteni, az égnek még arra a kis darabkájára sem, mely még olykor-olv- kor reájuk mosolyog. Az öreg papot is ily gondolatok ragadhatták meg, mikor híveivel a börtön' udvarába lépett. Ott van vele a két szerencsétlennek felesége, félénken simultak hozzá Juliska és Gyurka. Remegő szívvel várnak a pillanatra, mikor a királyi ügyész édes atyjukkal való találkozást megengedi. Kevés idő múlik el és a börtönfelügyelő jelenti, hogy bemehetnek. Az ajtó nyílt .... és előttük állott a két szerencsétlen apa. A rab ruha egészen kiforgatta őket régi alakjukból. Arczuk halvány volt. mintha térítőről jöttek volna, szemeikben lelkűk mély bánata sötétlett. Ajkuk nem mozdult szóra, csak karjaik emelkedtek fel önkénytelenül, hogy keblükre szoríthassák azokat, kiket ölő bánatban hagytak otthon. Otthon! Ah ennek az édes otthonnak nagyságát csak most ismerik igazán. Csak most markolt bele valójában a szivükbe a fájdalom, mikor szerető övéinek meleg ölelését érezték. — Édes fiam — szakított véget az ősz pap a kölcsönös zokogásnak — haragusztok-e még egymásra ? Mély csend követte c szavakat! Ott állott a két jómódú gazda egymással szemben . . . összetörve, mélyen lesújtva. Tekintetüket nem merték egymásra emelni . . . remegtek ettől az összetalálkozástól. — Miért hallgattok édes fiaim? —• folytató a szelíd lelkű ősz. Hát a közös fájdalomban sem vagytok képesek megengesztelődni ? Hát még most is jég takarja sziveteket? Vári András nem mozdult. Úgy állott ott mint egy kőszobor, melyet nem képes megmozgatni semmi hatalom. Biró István uram arczán már látszott a megindulás, vonásait a szelíd engesztelődés simitá el. — Hát ha önmagátokért nem vagytok képesek kiengesztelődni, tekintsetek gyermekeitekre, kik szeretne egymást, kik holtiglan egymásé akarnak lenni. Juliska már nem volt képes tovább elviselni apja hallgatását . . . oda borult annak lábaihoz. — Apám — zokogta, mi szeretjük egymást, de sohasem lehetünk egygyé, ha ti gyülölségben lesztek. — Ti nem jöhettek haza -- folytató a tisztelendő itr, hogy szülei áldástokat reájok adjátok. Eljöttek liát ők. Áldjátok meg őket fiaim és mielőtt ezt tennétek, nyújtsátok egymásnak békejobbotokat! Vári András még most sem szólott de remegett egész testében. Talán nem birt szólani, talán összeszorult szive. Talán megfagyott könye, hogy szóhoz nem juthatott. Annyi bizonyos, hogy nagy lehetett a fájdalma! Mert mikor Biró István hozzá közeledett, ugv hullott annak keblére, mint egy élő fa, melynek egyszerre gyökerét metszik el. Aztán olyan zokogásban tört ki azon a megengesztelődött kebelen, mintha csak egész szerencsétlenségének könveit most sírta volna ki. Mig e két szerencsétlen ember egymás kebelén pihent, gyermekeik térdeikre ereszkedtek. Es megáldották őket, hogy a szülei áldással megszentelhesse az Isten is tiszta frigyüket. Ki a vivát? Az esküvő pár hét múlva egész csendben megtörtént. A napok aztán múllak s a megbünhődött emberek is visszatértek tűzhelyeikre. Csendes, szelíd emberek lettek ismét s valahányszor visszaemlékeztek az átélt szomorú napokra, mindig érezték azt a régi igazságot, hogy bizony maga kárán tanul a magyar ember. Galambfalva községében igy tanulni többé nem akarnak. Jöhet ismét a kortes-világ, de ők nem fognak az oly emberekre hallgatni, kik kigyómódra csúsznak hozzájuk, hogy elhódítsák eszüket, megvegyék lelkiismeretüket és tönkretegyék békességüket. De nem ám ! A galambfalusi embertől gúnyosan kérdezik a szomszéd községbeliek, ha az országúton szekereik találkoznak: — Hé atyafi! Hát ki a vivát? A galambfalusi gazda türelmesen halad tovább és csak annyit szól vissza: — Bizony hogy nem az, a ki bort ád! Krüger és az alkirály. Pál bácsiról, mind a hogy a burok népszerűsége elnöküket nevezik, beszéli egy franczia lap a következő eredeti anekdotát: Krüger elnököt egy napon meglátogatta X. angol herczcg és minthogy tudta, hogy az elnök keveset ért angolul, egy tolmács segélyével adta tudtára, hogy az elnök keveset ért angolul, egy tolmács segélyével adta tudtára, hogy tisztelegni óhajt nála. Krüger erre morgotl valamit, ami nyilván azt jelentette, hogy az idegent szive- sen látja. Mcglhetős hosszú szünet után megint a herczcg szólalt meg: »Mondja meg neki, hogy az angol parlament tagja vagyok.« Pál bácsi megint morgott egyet és nagyokat pöfékelve a pipáját tovább szíttá. Újabb szünet. A her- czeg : »És azt is megmondhatja neki, hogy a lordok házának tagja vagyok. Lord, érti'.'« Krüger intett a fejével, hogy érti és nagyott húzott a pipájából. Megint hosszabb szünet. A herczcg kezdte magát kellemetlenül érezni, de próbát tett még egy utolsó kisérlettel. »Es ha talán érdekelné az elnököt« — szólt a tolmácshoz — »megmondhatja neki, hogy alkirály vagyok.« Erre a kijelentésre végre Krüger is megtörte a csöndet e kérdéssel: »Alkirály! Mi az-.’« A he rezeg: »Majdnem annyi, mint egy király.« Krüger újra elnémult, és tovább pipált. Egyszerre azonban íiio- rozus hangon fordult oda a tolmácshoz e szavakkal: »Mondja meg az angolnak, hogy én meg azelőtt marhákat őriztem.«
