Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-23 / 38. szám
298 MAGYAR FÖLDMIVELŐ a szegény embertömegből a kereskedelem és ipar számára! Legyen Istenünk az igazságos biró, hogy a harcz ott van, hol tüzet kiabálnak; mi- nálunk csak a még gyönge önvédelem munkálkodik az üszkös romokon! Egy azonban bizonvos! Mikor valamely táborban ekkora kavarodás támad; vagy beszéljünk magyarosan, mikor valakinek lábára ráhágnak és az a valaki feljajgat: biztos jele, hogy a tyúkszemet találtuk. Hát ez is valami, hogy találtunk. De nem minden. Valami, mert bizonyítja, hogy a privilegiumosok zavarban vannak. Ám, nem ez a mi czélunk! Mi harczolni nem akarunk és nem is fogunk. Mi óhajtjuk, szivünkből kívánjuk, hogy a kereskedelem, ipar és mindenki boldoguljon e hazában! De ne a mi testünk, lelkünk, vagyonunk, családunk romjain! Ennek a becsületes törekvésnek pedig, tudjátok-e mi az igaz neve? Önvédelem! Megérdemlett kitüntetés. A kitüntetések közt, melyek oly gyakran éi'ik a tudomány, kereskedelem- ipar terén kiemelkedő férfiakat, jóleső örömmel veszszük a hirt, hogy a napokban egy agrárius kitüntetés is történt. Az az, a király ő felsége, Darányi miniszter ur előterjesztésére Bartóky József osztálytanácsosnak, a gazdasági munkásügyek körül szerzett érdemeiért a harmadosztályú vaskorona rendet adományozta. A »MagyarFöldmivelő« olvasói előtt nem ismeretlen a derék, magyar nép szerető Bartóky munkássága. Mikor azokat a jelesuj munkás-törvényeket magya- rázgattuk, akkor bemutattuk az ő érdemeit a magyar földmives-osztálynak, mint olyant, a ki a hazai gazdasági viszonyokat, a magyar nép bajait nem csak jól ismeri, de lelkének egész erejéből igyekezett munkásságával a bajokon segíteni. Azért olyan derék ember mellére tűzte a királyi kegy azt az érdemrendet, a ki valóban megérdemli, a kit e hazában egy egész néposztály áldva fog emlegetni mindenha! Mi is köszöntjük a derék férfiút ezer és ezer földmives ember nevében! Az otthon védelme. E czim alatt adtunk hirt arról (aug. 12-én), hogy az igazságügyminiszteriumban oly törvényen fundálódnak, mely megmentené a szegény embert az ő otthonának elpusztulásától. Vagyis, hogy ne lehessen ezután akár adóba, akár más irányú végrehajtással elkótyavetyélni a szegény ember utolsó bútordarabját, párnáját és — a többi. Mert nagyon sokszor néhány forint adósság miatt, — melyet idővel letörleszthetett volna a munkás ember — tönkretették az egész családját. Csavargóvá, hontalanná lett igy az apa, azokká és szerencsétlenekké a gyermekek. így teszik tönkre aztán a családokat, melyek alapjai a nemzeteknek. Pedig a végrehajtásnak mai irányával és kíméletlenségével az állam mit sem nyer, sem pedig a hitelezők, Hiszen az árverés hiénáinak hoz hasznot csak a dobszó, a szabados végrehajtási törvény. Azért üdvözöltük az uj törvényt, mint az otthonnak védelmét ebben a szegény hazában, hol bizony az édes otthonokat épen a dobszó dúlta szét. Most azonban kezd más szél fujdogálni. Olyanokat hallunk, mintha a kormányzat »semmi áron nem akarna beleegyezni abba, hogy az adóért el ne lehessen vinni a szegény emberek utolsó darab kenyerét, utolsó vánkosát.« Mondjuk, ez csak hallatszik, de már most kénytelenek vagyunk kimondani, hogy ez az államtól következetlenség, szívtelenség, rossz példa sőt nagy igazságtalanság volna. Miért? röviden elmondjuk. Mit akar az állam e törvénynyel? Védeni az otthont, a szegény ember életét, hogy az földönfutóvá ne legyen. Szükségesnek látja az állam e védelemmel közbe lépni? Igen,mert a tapasztalás mutatta, hogy az otthont képező és alapföltételét tevő bútordarabok, kenyérre való és ruházat elkótyave- tyélésssel szétdulják a szegény ember családját. Ezzel gyengítik a községeket, a magyar fajt, a katonának valókat, az adófizetőket. Hát az ilyet nem szabad megengedni a hitelezőknek, mert ez bűn a magyar nép otthonja ellen, melyet sérthetetlennek és szentnek kell tekinteni. No atvámfi, most tehát az állam, a mely bűnnek tartja az elmondottakat, a mely törvényt alkot az ily kegyetlen végrehajtások ellen — előáll és ki akarja venni magamagát a hitelezők sorából. Tehát önmagát kivételnek tekintené. Neki szabad a gyermek feje alól a párnát, a szájuktól a kenyeret elvinni. No hát kérdjük szeretettel, akkor az állam maga menne jó példával elől, hogy kell üresekké tenni a tűzhelyeket, hogy lehet azokat könnyedén szétdulni. Könnyebben, mint a vásott gyermekek a madárfészket. Mert a madárt megsajnálja a gyermek, az ember. Megesik szive, mikor látja az anyamadarat sírva röpkedni a fészek körül. De akkor az államnak, állam dobjának nem lenne szive. Rönjörte- len akarna maradni, mint a kő, mely szívtelenül üti le áldozatát? Épen azért, nem hihetünk a rossz hirben, mely e rideg, fiskális könyörtelenséget fennakarná tartani. Az otthont csak e megcsonkítás nélkül való törvény védheti igazán. Majd még erről többet is Írunk ám! Ne lopj, püspök ur! Vidám kis kaland esett meg a münksteri püspökkel a legutóbbi bérmautja alatt. A püspök mindenütt ellátogatott az iskolákba is és nehány kérdést intézett a tanítványokhoz. Az egyik iskola túlbuzgó tanítónője a lelkére kötötte a tanítványainak, hogy ha a püspök valamit kérdez tólük, ók minden felelet után tegyék hozzá udvariasan : »Püspök ur.« Úgy is történt. A főpap az egyik kis leánytól a tiz parancsolatot kérdi. A kis leány zavarba jön, megfeledkezik a tanítónő figyelmeztetéséről s elkezdi gépiesen mondani a tiz parancsolatot. A hetedik parancsolatnál véletlenül a tanítónőre néz s meglátja annak szemrehányó tekintetét, eszébe jut a mulasztás s a hetedik törvényt már igy mondja: — Ne lopj, püspök ur! Állítólag ugyanezzel a püspökkel történt az is, hogy a mint a városban sétált, észrevett egy csukott kapunál egy kis gyermeket, a ki roppant ágaskodott, de még sem tudta a csengőt elérni. A jószivü püspök oda megy s megkérdi a gyermeket, hogy meghuzza-e ó a csengőt'! Igen, kérlek szépen bácsi — volt a válasz. A püspök csukugyan megrántja a fogantyút, de akkor már a gyermek is megrántotta a reverendáját s igy kiáltott hozzá : — No most szaladjunk bácsi, mert kijönnek s mind a ketten verést kapunk. Ezzel a kis nebuló nyakába veszi a világot s gyors iramodással hagyja olt a bámuló püspököt.
