Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-05 / 31. szám
244 MAGYAR FÖLDMIVELŐ ünnepünket. Hogy mersz e nevetséges öltözetben, e nehéz teherrel előttünk megjelenni ? A Türelem mosolyogva igy szólott: — Ti talán vakok vagytok ! Hiszen én semmiféle terhet nem érzek. Hiszen e terhek, melyeket viselek az én szárnyaim. S ha itt elpusztult kunyhóm, a meredek hegynek fogok tartani vőlegényemmel — a nap, felé. És a mint beszélt úgy is cselekedett. Erős lé- lekzettel vitte terhét fel az ég felé, hol előtte, pompás menyasszonyi öltözettel kezeiben megjelent az Irgalmasság angyala ... a midőn is az ő és vőlegénye ruháit, elváltoztatá. A vőlegény fényben s erőben állott előtte. Beragyogta őt fénylő sugaraival s Felségnek nevez- teték. A menyasszony is visszamosolvgott reá, mint üdvös öröm. A báránykák vígan szökdécseltek körötte. Az aranyműves is átszolgáltatá nekik a megígért koronát. És csakugyan tövises korona volt ugyan, de rózsák koszoruzták a főt s a tövisek a korona szegélyhegyei valának. ... És menyegzőjük örök időkön keresztül megünnepeltetik. Tudjátok-e hol ? A szegények kebelében! V. után (br) A kínaiak otthon. A kínai ember otthona nagyon egyhangú. A férfi dolga után jár. az asszony e közben a házi munkát végzi el; gyermekeit gondozza, az ebédet elkészíti s a ruhát és a fehérneműt rendbe hozza. A házasságbba csupán a férfi akarata érvényesül. A leányt még gyermekkorában jegyzik el; ez rendesen a házasságközvetitők dolga, a mire aztán a bonczok fölállítják a horoszkópot, hogy a kedvező időpontot megállapíthassák. Ilyenformán a jegyesek csak az esküvő napján ismerkednek meg egymással. A kínaiak rendkívül korán házasodnak; a leendő férj alig tizenkét, a menny asszony alig Isi- lencz éves. A férfiak nagyon szeretik a kis lábú asszonyokat és sokan ezzel magyarázzák meg azt a kínai szokást, hogy a leányoknak öt vagy hat éves korukban megcsonkítják a lábukat, a mely végül azt az undorító formát kapja, a melyet a kínaiak virágnyelvükön arany liliomnak neveznek. A házas asszonyoknak nem szabad többé más férfiúval beszélni, még az édes testvérével sem ; férjének halála után nem mehet újra férjhez. Ha a kínai embertől azt kérdezik, hogy hány gyermeke van, mindig csak figyermekeinek számát mondja meg, mert a menyei birodalomban egy fiú tiz leányt ér. A család a leány születését nagy szerencsétlenségnek és ha nem tudnak rajta valami módon túl adni, különösen a gazdagabb családoknál, gyakran fiuruhá- ban jártatják, hogy legalább az önámitásal vigasztalják magukat. Éurópai ember nem tudna megbarátkozni a kínai konyhával s habár patkányborda, macskaaprólék és kutyaszelet, vajban sütve és fokhagymával elkészítve nem oly gyakori a kínai étlapon, mint sokan állítják, mégis nagyon sok olyan ételük van, a melynek csak látására is elborzadnánk. így például csigaiz liliomgyökérrel, besózott, heteken át a földbe ásott kacsatojás, hal- kopoltyu sib. A főételük azonban a rizs. A kínaiak sok disznóhust esznek. Evésközben két vékony pálczikát használnak, a melylyel bámulatos ügyességgel viszik a falatot a tálból szájukba. Rendes italuk a viz, a melybe néha kevés mézet vegyítenek. A kínai ember nagyon munkás, kitartó és békés természetit, a mellett tulságig udvarias. Ügyes kereskedő, ravasz és alattomos, a hol kecsegtető nyerességről van szó. A külföldön nagyon takarékosnak ismerik s mihelyt idegen országban kis vagyont gyűjtött, azonnal visszasiet hazájába. A kínai ember nagyon ragaszkodik hazájához és szülőhelyéhez s a külföldön mindig honfitársaihoz csatlakazik. külön városrészben lakik s híven megtartja ősi szokásait. ISMERETEI! TÁRA. A viharágyuk és a nép, vagy kik szállnak perbe’ a jó Istennel? — Olvasta az újságban tanító ur, hogy Csonkás községben, milyen perpatvart csináltak a gazdák, mikor az uraság az úgynevezett »viharágyuk«-at állíttatta fel? — Nem én Sándor gazda, mert bizony mostanában nagyon el voltam foglalva. Hanem azt olvastam ám, hogy egyik másik községben azt mondotta a nép: »Nem kell perbe’ szállani a jó Istennel. 0 küldi reánk és vetéseink felé a terhes fellegeket, hát ne lövöldözgessünk az ég ellen, mert az Isten ellen való kisértés...« — Hát bizony megvallom, mi is gondolkodóba estünk ám ezen a kádenczián jó tanító uram. Mert hát bizony azt tanultuk mi gyermekkorunkban, hogy a mit a jó Isten reánk bocsát, azt türjük békességgel, megnyugvással, ügy is imádkozunk nap-nap után: »Légyen meg az ő szent akaratja!« — Helyesen is beszél Sándor gazda, meg nem helyesen is. Mert ha szét bontogatjuk beszédének fonalát, nyomban látni fogjuk, hogy nagy igazság van a következőkben: a mit a jó Isten reánk bocsát, azt türjük békességgel, meg hogy meg kell minden emberfiának nyugodni az ő szent akaratjában. — De Sándor gazda, abban is igazság vagyon ám, hogy a jó Isten ezer és ezer eszközt adott az ember kezére, melyekkel segíthet magán, védekez- hetik a csapások ellen, előmozdíthatja termését, boldogulását — és a többi. Ezeket az eszközöket felhasználhatja az okos ember, fel is kell használnia, persze, hogy nem azzal a gőgös dölyffel, hogy hát ime Isten nélkül is boldogul az ember, ha van esze és módja. Mert hiszen ezt is, amazt is csak a jó Istennek köszönhetjük. — Úgy vagyon tanító uram. így olvastuk ezt mi már nem rég Könyves András bácsi oktatásaiból, de azért bizony elfér még a magunk gondolko- zásu emberek számára egy kis útbaigazítás ... — Szives örömmel beszélgetek ezekről a dolgokról Sándor gazda. Lássa, a jó Isten, mikor az embert megteremtette, nem tanította meg a házépítésre, ruha varrásra és sok-sok más mindenre. Mert a boldog éden kertben lakott az első emberpár, ott meg ezekre nem volt szükség Hanem aztán, mikor az ember verejtékkel kezdette túrni a földet, akkor azzal az észszel, mivel az embert a jó Isten megáldotta, sok mindenre rávezette őket. Hogy védekezzenek a hideg, eső, hó, zivatar ellen. Ruhát kezdettek készíteni az emberek, házat építettek, hogy tönkre ne menjenek. Tehát ekkor is az elemek, hideg, meleg, vihar ellen védekeztek. És senkinek sem jutott eszébe azt mondani, hogy perbe szállanak a jó Istennel, a ki a hideget, meleget, vihart, esőt az emberekre küldi. — Bizony igaz ez, tanító uram! — Sok volna rendre előszedegetni azon dolgokat, melyekkel az emberek védik saját érdekeiket. Hát csak néhány kérdést teszek fel. — Vájjon a patkányok, egerek ellen nem harczolnak-e ? — De még mennyire? — Nos, akkor ez sem volna szabad, ez is istenkisértés lenne, mert hiszen a jó Isten küldi házainkba, mezeinkre. — Úgy vagyon! — Hát a gyomot, az iiszköt és sok más mindent nem irtjuk-e?A filokszerát,peronoszporát, lisztharmatot nemüldözzük ? Pedig Isten küldi szőlőinkre ezeket is. Hát a templom tornyára nem teszünk-e villámhárítót, hogy a tüzes istennyila tönkre ne tegye a jó Isten házát? Lássa Sándor gazda, mikor
