Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-07 / 1. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 CSALÁDI-KÖR Az öreg Nótárius farsangi levelei. — Mcgszivlelésül fiataloknak és öregeknek egyaránt. — Tisztelt Újságíró e e s é m uram! Ugyan a jó Isten szerelméért, mit kivan tőlem? Hogy én az újságjában Írjak leveleket a régi jó világból! Hozzá legyen mérve, hogy a bekövetkezendő farsangra la, melyeknek minemüségét megszívlelhessék fiatalok és öregek egyaránt! No hiszen megadta nekem ecsém uram! Én beszéljek a farsangról, a szerelemről, az eljegyzésről, a lakadalmakról. a ki Isten jó voltából immáron azon imádkozom mindennap hűséges oldalbordámmal, szeretett Náncsimmal egyetemben, hogy a jövő-esztendő ilyen táján megölhessük aranvla- k ad a 1 m unkát! Bizony úgy; az aranylakadalm a t! Nem kis dolog ez ecsém uram. Még elgondolni is sok, hát még keresztül élni! Azonközben megjegyzem, hogy szívesen kezdeném legelőről megvest, mert Isten bizony semminémü okom sem vala megbánni, hogy életemet az én sírig hű Nán- csinmak kötöttem le. Hej pedig, mikor ennek előtte ötvenesztendőkkel körülötte settenkedtem, még az pokol is megmozdult, hogy egymáséi ne lehessünk. Az egyiknek nem tetszett a körösztölő neve ! Már hogy is lehessen a te feleséged, a kinek a neve : Náncsi! A ki mindenkire kiváncsi! — Csak ez a baj ? mondok. No akkor biztosan egymáséi leszünk. Hm, csakhogy ez a kezdetnek kezdete volt. Aztán következett csak a letánia. — Hogy hát szegény! — No ez sem haj. Gazdag a szive, tele van szeretettel. Többet ér az a világ kincsénél. — Senkinek sem szép, csak neked! — No hát akkor meg éppeg jól van. A kéne csak, hogy másnak legyen szép és nem nekem! Mire a jegyváltás békövetkezett volna, már az én Náncsim sánta is lett. A komaasszonyunk fogta rá. Pedig úgy lépegetett az én Náncsim, mint egy katona liszt. Aztán arról is beszéltek, hogy belső nyavalyája van, a jövő tavaszon biztosan eljön a Kaszás érte. A jó Isten tudja már, mi mindennemüséget kotyvasztottak még azok a komaasszonyok. De falra borsót hányhattak. Náncsit nekem rendelte a jó Isten és enyém is lett. Es a szive csakugyan tele volt eránvomban szeretettel. Ez a szeretet valóságos aranynyá változott. Azért hiszem, hogy a jó Isten elhozza az aranv- lakadalmunkat. — Ugv-e Náncsikám, szólok most is az asz- szonvnak, hogy e sorokat irom ecsém uramnak. Osztég mellém kuporodik a lelkem, mint a gyermek. — Tudod-e asszony, mit irok én most? — Már honnan tudjam ? — Mikor- először csókoltalak meg az anvádék portáján, a nagy diófa alatt, oszt’ te bcvádoltál! — Ugyan menjen már, ne beszéljen ilyeneket az aranylakadalom előtt, csak nem gyermek! — Az vagyok én lelkem, az, csakhogy olyan gyermek ifjú — ni. Bizony hogy megcsókoltam én az »öregcm«-et, a ki duzzogva hagyott magamra. Én pedig bizoüy hogy olyan boldog, olyan büszke és olyan büszke és olyan tiszta érzésű szívvel néztem sokáig utána, mint ” ennek előtte — mondok — ötven esztendőkkel ! íme öcsém uram, egy régi-régi házaspár, a ki az arany lak adalomra készül! De hát talán kérdezni fogja ecsém uram js, meg az újságolvasók is, hogy m i n e k ok á é r t hozakodom én elő ezzel a belső családi Iraktácziók- kal, a minek ott a helye a tűzhelynél! Hát egyszerűen azért, hogy a fiataloknak képet nyújtsak arra nézve, hogy ilyenek voltak a r é g i j ó családok élete, házassága. Úgy vagyon és nem másképpen, leányzók, legények és — a többiek! Pedig az én legény — koromban nem volt ám szokásban, hogy a vagyonra, meg a hozományra kontraktusokat írjanak. A kontraktus a szereiéiből állott ki. Ez a kontraktus aztán meg volt ám pecsételve! Eszembe jut itt egy kis história. Még édes apám — nyugosztalja az Isten — beszélte el, mert vele történt. Egy farsangra uj papunk érkezett. Az öreg pap beteg volt, el kellett mennie Pestre, operaczi- óra. Hogy hogy nem, de megtörtént, hogy az uj papra kimondotta a szentencziát a szentszék, hogy valami jogi forma mián, nem volt joga esketni és a kötött házasságok érvénytelenek; újra el kell mondani a »holtomig«-lant. Peddig az akkori farsangon 12 pár esküdött hűséget egymásnak. A férfiak tudták meg először a kázust. Édes apám is haza ment nagy büszkén és mondja anyámnak : — No asszony, a házasságunk semmis! Most választhatsz magadnak más férjet. Édes jó anyám halálsápadt lett, aztán kérdezte: — És te más asszonyt választasz? — De hogy választok szentem, szólott apám és örömkönvek közt borultak egymás kebelére. — Ha százszor kellene esküdni — folytatta uramapám, mind a százszor neked mondanám el a holtamiglanl!-- Én is, zokogott jó édes anyám. És lássátok, igv tett mind a tizenkét pár. Egyszerre indultak a templomba és egyszerre ujrázták meg a »holtomiglan!.« Hát azért mondom, hogy a házasságnak a legeslegfőbb titka az igaz szeretet. E nélkül homokra épittek; olyan házat emeltek, melyet elsöpör a legelső forgó szél. Pedig a házas életben vannak ám forgó szelek. — Ugy-e Náncsikám? kérdem az asszonytól, mikor e sorokat irdogálom. — De van ám, hanem osztég, ha elűztük, azután van ám derült, nvugodt idő.-- Hát nálunk mikor volt a legnagyobb vihar Náncsikám ? — Ugyan, ne légy már gyerek, minek erről azoknak beszélni, a kik az aranylakadalomra készülnek ! — Hozza Isten, angyalom ! — Csak nem beszél már most is úgy, mint ötven évvel ezelőtt. — De úgy beszélek ám. mert még most is úgy szeretlek, mint ötvenesztendőkkel ezelőtt. — En még jobban, szól az asszon}'. No uramecsém, hát mit szól ehhez? Nótárius. A leányka részvéte. Egv társaságban a dél-afrikai háború került szóba; a vélemény nagyon megoszlott; némelyek az angolokat pártolták, azt mondták, hogy már azért is pártfogást érdemelnek, mert a műveltséget terjesztik. Mások a burokért kardoskodtak, mert függetlenségükért és szabadságukért mennek a háborúba. — És ön, kisasszony ? kérdezték egy szőke leánykától, a ki eddig nem vett részt a vitatkozásban. — En, felelte a leány, a sebesültekkel ' érzek.
