Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-17 / 24. szám
186 MAGYAR FÖLDMIVELŐ úgy le lehetne kötni megbízhatóságra, a becsületességre, a szavatartásra, mint egy igazi magyar parolával. Egyik hires four mondotta bizonyos külföldi vállalkozónak; Az én jobbágyaim, ha egyszer kezet adtak, az többet ér száz árkus írásnál. Bizony, hogy ezen idők változtak! De vissza kell jőni nekik! Hasztalan minden törvény, minden tár- sadalmi mozgalom, minden testvéries önfeláldozás és nagy lelküség, ha a magyar nép nem fogja a régi kegyelettel becsülni az adott szót; nem lesz u.j fent megbízható, m u n k á j á b a n kitartó, állhatatos! Csakis igy foglalja el a közlelkesedést, a közakaratot a b i z a 1 o m, a mi nagy, le- irhatlan csudákat teremthet az uj társadalmi munkában! Halljátok-e mindezeket atyámfia! Xo akkor véssétek jól szivetekbe, a mit magyaros őszinteséggel kitálaltam. Vállalatoknál, aratásnál, cséplésnél, szövetkezetekben. sőt egy napszámnál is: mutassa meg a magyar nép, hogy bizalomra, becsülésre érdemes. Szent legyen előttetek az adott szó! Az elvállalt munka becsületes bevégzése : büszkesegteket képezze. Őrködjetek községiek jó hírnevén. Felemelt fővel mutassunk reá egy egy magyar* községre: „Ez megbízható, becsületes nép!“ Igv leszen-e atyámfiai? Parolát reá! Az az adó... az az adó! Nagy dolog történt a faluban. Ember-emlékezet óta ma volt az első' nyilvános árvei'és az adó mián! — Hej Dániel apó., igy sóhajt a község-háza padján Veres koma, ezek a szörnyű adók utóvégre is összetörik az országot. Dániel apó erre a szóbeszédre felegyenesedett ülőhelyéből és nyugodtan viszonzá: — Hát mondanék erre kigyelmeteknek valamit, ha az emberséges szót nyugodtan meghallgatnák. Most már nagy csoportba verődtek össze az emberek és asszonyok egyaránt, mert Dániel apó ugyan ritkán szokott megszólalni, de ha egyszer megszólal. akár meg lehetne vénülni mellette. — Szívesen hallgatjuk Dániel apót, bi itatták a tisztes öreget a beszédre. — Kedves barátaim, jó szomszédaim — igy kezdi apó a beszédet. Az adók bizony nyomasztók. Sok kell az országnak, mert más időket élünk, sok mindenben elmaradtunk a szomszédoktól. De egyet mondok, kettő leszen belőle. — Halljuk, Dániel apó. — Ha ugyanis más egyéb adó nem terhel bennünket, csak az. a mit az országnak, a felsőbb- ségnek, községnek, egyháznak fizetni tartozunk : úgy bizonyosan kibírjuk és nem halunk ám bele. Érdekes mozgolódás, mosolygás, sőt mormogás támadt erre a szóbeszédre a hallgatóság közt. — Hiába, minden csodálkozás, folvtatá — tisztes ősz szakálát megsimogatva Dániel apó. Vannak más adók is. melyek ma már legtöbb emberre su- lvosan nehezednek. — Sorolja el azokat apó 1 — Igazán? No halljátok. így pl. tunvasá- g u n k, másodszor hiúságunk, balgatagsá- g u n k. Ezek kétszer háromszor, sőt négyszer annyit vesznek el tőlünk, mint a felsőbbség. Nincs a világon olyan honatya, a ki — mostanában legalább — felmenthetne sok embert ezektől az adóktól. De még nem késő, még nincsen minden elveszve. Egy kérdést intézek hozzátok. — Figyelünk! — Ugy-e bár egy olyan kormányt, mely a nép idjének tizedrészét robotra kényszerítené, hogy fordittassék — mindenki szidná? — Természetes, Dániel apó. — No lássátok, pedig a tunyaság sok gazdának még több idejét rabolja el! Óh, ha azon időket szorosan összetennők, amiket a gazdák a korcsmák- b a n, malomban és más utczasarkokon eltöltenek, vagy talán otthon elalszanak! Pedig az alvó róka nem fog ám tyúkot és az elvesztett idő nem tér vissza. Hát ugy-e, hogy nagy adót fizetnek az emberek a tunyaságnak is.! Néma hallgatásba merült a társaság. De apó csak tovább sulykolá: — Hát még a hiúság mennyi adót szed! Ismerek asszonyokat, kik inkább éheznek és gyermekeiktől vonják meg a kenyeret, csakhogy egy haszontalan szép öltözékre tegyenek szert. De tudjátok meg, hogy a selyem és bársony eloltja a konyhában a tüzet. Az a baj ma, hogy mi magunk csináljuk a szükségleteket. Ez az igazi adózás aztán! Pedig jól ismeritek a mondást: ha mindig veszünk a liszthombárból és nem teszünk hozzá: nemsokára látni fogjuk az alját. Ki mindig azon töri a fejét, mikép vásárolja vagy szerezze meg azt, a mi neki tetszik — az folytonos adóhátralékosa lesz saját hiúságának és szenvedelmének. — Igazán beszél, apó ... — Hát a balgaságról mit szóljak? A szegény ember pedig nagy balga, mikor a gazdagot akarja utánmajmolni. Olyan nevetségessé lesz, mint a béka mely magát felfújta, hogy olyan nagy legyen mint az ökör. Nagy hajók a tenger közepére mehetnek, kissebb jármüvek csak a partok mellett járhatnak. Nem balgaság e nélkülözhető dolgok, tárgyak miatt adósságokat csinálni! Ezt az adót nem az ország szabja, ezt a szörnyű kegyetlen adót a balgaság rója reánk! Mostanság legyen elég ennyi. Majd máskor ha megint sóhajttok, hogy »az adó, az adó« mást is mondok. " Mester. Vissza az elhagyott hazába. Nemrégiben nagy feltűnést keltett az a hir, hogy idegen ügynökök csábításának engedve, százával vándorolnak ki a bácskai svábok Németországba. Az ígért aranyhegyek helyett ugyancsak szomorú állapotot találtak a tejjel- mézzel folyó Kánaánnak hiresztelt uj hazában. Mig idehaza, ha nem is bőségesen, de tisztességesen megéltek családjukkal, a német földön küzködniök és koplalniok kellett. Xyolczvan fülért kaptak napszámba, vagyis alig negyven krajezárt. Naponkint Írtak haza könyörgő levelet övéikhez kik tőlük vártak támogatást s akiktől ime ők kértek segítséget. Végre is a konzulátushoz folyamodtak, s az a magyar állam pénzén egy részüket el is küldte Turócz-Szent- Mártonig, de odáig is sokan gyalog tették meg az utat. Turócz-Szent-Mártonból aztán toloncz utón most kerülnek hazáig. így panaszolja el ezt a minap a megtért svábok egy csoportja, mely a szegedi kihágási bíróság előtt állott Szánalmas, kiéhezett külsejük, rongyos ruhájuk tanúskodik szavaik igazságáról. A mi kevés pénzük volt fölemésztette a »kivándorlás«, most újból kell kezdeniük a munkát» de bizalommal is fognak hozzá, mert meggyőződtek arról, hogy a hazai föld igazi gyümölcse többet ér a kivándorlási ügynökök Ígért, de valóra nem váló aranyhegyeinél.
