Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-22 / 4. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 27 Ne játszál az Istennel! Elbeszélés. A gazda kissé pitvókosan jött haza. Asszony felesége szemrehányásokkal illette, hogy tudniillik mindig a bolondját járja. Hej pedig utána kellene már járni egyszer, hogy rendbe legyen a gazdaság. — Hát mi nincs itt nálam rendben, kérdezte kötekedve a gazda és megezirógatta felesége bánatos arczát. — Például a porczio. Meglássa kend, szólott aztán megütődve az asszony, hogy nem fognak kenddel sokat bolondozni. Már vagy kétszer megemberelték. de észre se vesszük, elviszik azt a kis életet, a miből aztán a tavaszon szép pénzt lehetne kapnunk . . . A gazda mosolygott, aztán imigyen tréfálkozott : — Édes angyalom, hiszen tudod, hogy a magyar ember sohasem szeretett adót fizetni. — Elég hiba, pedig én asszonvi eszemmel is felfogom, hogy adó nélkül nem állhat fenn az ország. . — Már pedig ez igy van. Még a zsidók is megkérdezték Üdvözítőnket, hogy hát szabad-e a császárnak adót fizetni. Hát utóvégre a magyar ember is próbálkozik, hogy? valamiképpen túl járjon a végrehajtó eszén. — Azon ugyan túl nem jár. — Kicsoda, már mint, én Csikós Estván? — Igen hát . . . — No a csillagát, majd meglátjuk. * Csikós Estván pedig fogta magát és elkövetett mindent, hogy szavának emberül megfeleljen. A szemetes alja gab’nát, életet elkülönítette és azt kamarájába vitte. A javát pedig külön zsákokban a csűrös padnak egy elrejtett zugába hordotta. Meg kell adni, jó hely volt, biztos hely volt, már azt ellensége sem tagadhatta. Ide ugyan csak a jó Isten vethette szemét és senki más emberfia. A jó Isten meg olyan kegyes, hogy megengedi, elnézi, ha a magyar ember túl akar járni a finánez vagy éppen a végrehajtó eszén. Még saját édes feleségének sem szólott semmit. Mert hej, a mit egy asszony tud, ha mindjárt az ember felesége is, nem titok az többé. Ilyen biztonságban várta Estván gazda a végrehajtást úgy magában mondogatva: — No fmáncz, no végrehajtó, elő' hát —afur- fangotokkal. xÉs a végrehajtó meg is érkezett. Először kezdett Estván gazdának a lelkére beszélni. — Lássa Estván, hát hiszen az adót mindenkinek meg kell fizetni. Előbb vagy utóbb. Mindegy az, akárhogy is, de meg kell fizetni. Estván csak oda mutatott a kamarában levő életre, gabonára. A végrehajtó csóválta a fejét. — Estván gazda, lenni kell ebben a gazdaságban más életnek is. Ismerem én nagyon jól gazd’ uramnak a portáját ... és igy tovább. De Estván gazda nem tágított. A végrehajtó végre igy szólott: — No ne játszunk tovább! Meg merne esküdni Estván gazda arra, hogy ennél jobb termése nincs ? — Esküszöm, mondá István, az Istenre, hogy nincs se több, se jobb. A végrehajtó megint csak eltávozott, mert mi ■tagadás benne, ismerte Estván gazda kötekedő tar- ' mészetét és tudta, hogy addig, addig, inig mégis ki- szokta fizetni. * Estván gazda erre nagyot pedert a baj szán, aztán megint elment a kocsmába. És megvest pi- tyókosan jött haza, de most neki állott ám feljebb, dicsekedvén. — No a végrehajtót, meg az Istent is kijátszottam. Az asszony elsápadva kérdezte: Hogyan? — A csűrös pádon van a búzám java. Gyere csak anyjok velem, majd meglátod. Diadallal szalad fel a padra Estván, hogy megmutassa asszonyfeleségének . . . De szent Isten, mit kell látnia! Alig hisz szemeinek. De hát bizony ugv van! A padot feltörték a tolvajok és a búzát szép csendesen elemelték. — Lásd jó ember, szólott most az asszony, Tehát beteljesedett az esküd. Hogy t. i. se jobb. se több búzád nincs. Estván lehorgasztott fővel állott szótlanul. Aztán megcsendesedve igy beszélt magának. — Úgy kell neked Estván! Ne játszál az Istennel ! És munkához látott. Pontosabb adófizető nem volt a községben, mint Csikós Estván. A tánczról. Magyar legény, magyar leány bizony tánezra termett . . . Mikor meghallják, hogy a czigányok talpalá húznak, csak ugv reszketnek — a tánczérl... Hát furcsán is szakad ez a vágy az ember természetéből. Alig van nép, mely a tánezot ne ismerné. Mondják, hogy az a szerencsétlen szerecsen, ki naponkint urának ostorcsapásait szenvedi, ha munkáját elvégzi, mint zivatar kerekedik fel és tánczol. Mintha a legboldogabb ember volna a világon. És mily különös. Ahány nép, annyi féle táncz! A német sógor, mikor tánczol, folytonosan körben kering majd mindig egy tánczosnővel. A fran- czia ember csapóiig. Alig tánczol egyikkel, már a másikat kapja fel. Hát a magyar? A magyar legény csak úgy röpíti tánezosnőjét, majd egyedül száll tánezra és rengeti a földet. Éppen azért, mert a magyar táncz nagyon is heves, óvatosnak kell lenni ám a tánezban, ugv az egészséget, mint a tisztességet illetőleg. . . . Veres Eszter volt a falu legszebb leánya. Nem csuda, ha úgy a bálokban — felvette ülőhelyéről egy-egy legény, hát repült vele, mint — a forgó szél. A múlt farsangon bálban volt Eszter. Futott ott a perez, vele repült Eszter is. Nem volt a leánynak pihenője. Arcza lángolt, tagjai izgatottak valának. Bizony reggel volt, mikor haza tértek. Egyszer lefeküdt, nem is kelt fel többé. Rosszul lett. napról-napra hervadt, mint a virág szokott. Alig mull pár hónap, Veres Eszter ott feküdt a térítőn. Az orvos azt mondotta: Megölte — a táncz! Szomorú temetés követte a vigalom perczeit, hosszú gyász hirdette a szülők keservét. Azért mondom hát, hogy csak lassabban a tánczczal fiatalság, mert a táncznak nem az a rendeltetése, hogy sírba juttasson, hanem hogy tisztes élvezetet nyújtson. A szilajság, duhajság nem szolgál egészségetekre. Mily sok ifjú lett már a fáneznak áldozata! Aztán óvakodjatok a szeszes italok túlságos élvezetétől. A táncz úgy is felhevit. hát aztán még a. pálinka, meg a bor. Nem csak felhevit, de mint szomorú példák igazolják, verekedésekbe, szerencsétlenségekbe kerget. Táncz közben ne menjetek a szabad levegőre hűtőzködni, mert sulvos betegségei kaptok. | TÁRCSA.
