Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-15 / 3. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 19 CSALÁDI-KÖR. A fonóházból. A fonóházban már javában folyik a munka. A leányok panaszkodnak az idei farsangra, mert szerfölött »kurta«. A vén Dorottya azzal hozakodik elő, hog\' az ő leánykorában sohasem volt bosszú farsang, mert az eltűnt, hogy észre sem vették, Majd megszólal a »falu szája«, a sebesbeszédü Rozina. — Hallottátok? Bizony szomorú. — De hiszen, milyen jó nevelést adtak annak a leánynak, mégis megtörténhetett. — Megsirattam.- Jő lélek volt az Isten adta, kár volt oly hamar elkeseredni. A fonóban egy szerencsétlenül járt leányról beszélgettek, ki az első szomorú ballépés után elkövette a másodikat, végre egészen elsüíyedt az istenadta. A leányok aztán fontak tovább. Egyik elbeszéli, milyen volt az a szegény leány iskolás-korában, az első bálban, milyen szép, ártatlan és igy tovább ... Az öreg mama — mert igy hívták a faluban a tisztes, öreg asszonyt, Zsákmány Istvánnét — csak hallgatta, hallgatta. Végre kö in illett vágy kettőt és imigyen kezdett beszélni: — Élt egykor, még az én fiatal koromban egy kis leány. Olyan szép volt a lelkem, hogy az emberek csudáiták, mert azt hitték, égből szállott angyalka. Ez a kis leány kapott egyszer egy szép fehér ruhát ajándékba a szüleitől. Mikor a kis leány ezt a szép fehérruhát első alkalommal felvette, olyan boldog volt, hogy alig bírta elviselni ezt a boldogságot. Hanem mi történt? — Mi történt? — Mi történt — kiáltottak fel édes mind- an nvian. — Az történt, hogy a szép fehér ruha egy kis pecsétet kapott ... A leányka olyan keservesen sirt, hogy majd a lelkét kiadta. Károm nap telt bele inig végre lecsendesült. Aztán nehány hét múltán megint felvette a kis leány a szép ruhát. És tudjátok-e mi történt? — Mi történt? — zaklatták az öreg mamát. — A ruha ismét foltott kapott. Ez is fájt még a leánynak, de m ár ne m s i r t, nem bánkódott. Az idő aztán megint haladt . . . a ruha tele lett foltokkai, de a leá ny már ügyet sem vetett re á j a! — A leányok összenéztek. Az öreg mama is a szemükbe nézett ám, és igy szólott: — No leányok, tovább is van, mondjam még ? — Mondja, mondja . . . — A leányok lelke is olyan, mint egy szép fehér ruha. Hej, ha az a szerencsétlen leány óvakodott volna az első folttól ? Mély csend állót most be. Senki se szólott, de mindenki tudta, hogy azután mi következnék . . . Mikor még’ szegények voltunk! Apa és fiú dús, gazdag vacsora mellett ültek. Pompás fehér kenyeret szel az apa fiának, miközben dicsekedve mondja. — Lásd édes fiam, mikor még szegény emberek voltunk, hálát adtunk az Istennek, ha egy darab fekete kenyeret ehettünk. — Lásd apám válaszolt a fiú és most, hogy fehér czipót és dús vacsorát eszünk, soha sem jut eszünkbe, hálát adni az Istennek! TÁRCZA. Maradj itthon ...! — A »Magyar Földmivelö« eredeti elbeszélése. — Bodnái- Gáspái tói. Nagyfaluban sok ház, sok tűzhely, sok legény, még több leány van. De minket ezen alkalmatossággal csak két ház, két család, egy legény és egy leány fog érdekelni. Mindjárt kitudódik, mi jóért-rosszért! Nagyfalunak ugyanis egyik házában lakott, élt boldogságban Huszár Pál uram családja és e családban fejlődött szépnövésü legénynyé, utóbb kisebbik gazdává Huszár Pali — a karcsú. Nagyfalunak meg a másik, — hogy idejében kimondjam — zsellér házában küzdött, dolgozott a mindennapi kenyérért Kánya János, a révbeli. És e szegény zsellérházban feslett csudás szépséggel Kánya Panna, a rózsafántermett. Volt az már úgy, hogy még a palatínus uram gyermeke is együtt játszadozott a szegény zsellér fiukkal, hát nincs benne valami szerfölött csudálatos dolog, ha Huszár Pali is együtt játszotta el gondtalanul Nagyfaluban a »púja« éveket Kánya Pannival. Hogy szót-szóba ne öltözessek sokáig, hát már megmondom, hogy mikor a faluban Huszár Palit már úgy hívogatták, hogy az ifjabbik — a karcsú; Pannát meg akkép. hogy — a rózsafántermeftnek; olyan két turbékoló szerelmes pár lelt belőlük, a milyet az ember csak álmában gondolhat . . . Mert Huszár Pali, az ifjabb, ott maradt ám az apja tűzhelyén. Oda kötötte őt a szive, a reménysége. A szép mezőség, hova apja-urát el-elkisérgette, a ringó kalászok oczeánja, a pacsirták dala, a falusi levegő üdesége, A szülőföld tornya, az ének, mely gyermek ajkain a kis templom boltivei alatt áldásként szállott fel. Olyan falusi legény lett, a ki apja életét folytatja, mert hiszen — ha kidől az öreg fa, ugv szép, ha fiatal sarjadzik utána. Kánya Panna is ott feslett bimbóvá a zsellérházban. Szakasztott szép, enni való falusi leánynyá lett ő is. De életsorsa más vala, mint a Palié. Már kis leány korában sokszor be kellett gyalogolnia a városba. Ott árulta a tejet a nyüzsgő emberáradatban. Figyelmes szép szemei sokszor megakadtak az úri asszonyok suhogó ruháin. Hallotta a városi úri beszédet, látta a módit.« Nem tudott ő úgy gyönyörködni a mezők kék virágaiban, nem értette úgy a kalászok suhogását. Szivébe titkos vágy lopakodott, mely őt később olyan mélává tette . . . Pali,„ az ifjabbik nem vette észre ezt a virág- fakadást. Ő szeretett. E szeretet erősségével döntögette lassan, csendesen szülei házánál azt a vélekedést, hogy hiszen hozhatsz te ide nemcsak zsellér leányt. De Pali tudta, hogy nem hozhat. Legalább nem olyat, a kivel boldog lehetne. Megérkezel t az idő, mikor Palinak be kellett rukkolnia. A reménység édes vágyódásaival simult teliát Pannihoz, hogy szivét szive hűségével összefűzze. Panna, szólott a legény, kell-e neked azt szóval mondanom, hogy szeretlek ? — Nem kell, mondotta a leány és szemeit lesütötte r — Es kell-e mondanom, hogy én csak veled lehetek boldog? A leány hallgatott. — Te hallgatsz Panni, kérdezte Pali. — Tudja azt kend, mormolta a leány, miért hallgatok ? — Nem tudom, Panna. — Hát hiszen én szegény zsellér leány vagyok. — De becsületes, a kit én szivemből szeretek-
