Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-01 / 1. szám
6 MAGYAR FÖLDMIVELŐ jgjk&WJlM, QAZDA. Egy örsg gazda elmélkedése az esztendő végével. A szerkesztő uramöcsémnek vettem levelét, melyben abbeli kívánsága foglaltatik, hogy mint régi, öreg gazda mondanám el szentencziáimat, a végére siető esztendőről. Hozzá legyen téve még azt a kitüntetést is kaptam, hogy ez alkalmatossággal, akár lefoglalhatom a mi kis újságunknak a »Magyar Gazda« egész területét. Hm . . . gondolám, ennek aztán már fele se tréfa. Mert bizony vettem észre, hogy a »Magyar Gazda« rovása alatt ugyancsak sok ágas-bogas dologról van hetenkint traktáczió. Állatartás, mezőgazdaság, méhészet, kert. konyha, háztartás, baronfi udvar, pincze, szőllő és a többi. No hát bizony ember legyen a talpán, u ki mindezekbe egyszerre bele akar markolni. De hát már csak nem szegem az uramöcsém kedvét, hanem elmondom a magamét, úgy a mint tudom. Utóvégre is, mindenki olyan kalappal köszön, a milyen van neki. Hát én legelőször is ezzel a kalappal köszöntőm a magyar gazdákat, mikor az ó esztendő újra fordul. Aztán ugv teszek, mint minden gondolkozó ember szokott ilyenkor. Hogy t. i. azt kérdezem a lenyugvó öregtől, már mint az 1898. esztendőtől, hogy milyen is voltál te jó öreg ? Igaz ugyan, hogy a közszólás azt tartja, hogy a megboldogultakról vagv jót, vagy semmit se szóljunk. De hát bizony úgy szokott történni, hogy az embert is a sírja lelett szokták ám igazándiba megbírálni. De a dologra! Az 1898. esztendő hajnala szomorúságba meredten találta a magyar gazdákat. Az előző évi nagy csapás, hogy t. i. a termőföld megtagadta a szolgálatot — keserves próbára tette a gazdát és a szegény népet egyaránt. A földes urak is nagy ütést kaptak, hasonlóan a mezei munkások, kiknek sorsa amazo- kéval össze van nőve. A földesurak úgyszólván kiadásaikat sem kapták vissza a földektől, a nép készületlenül ment neki a télnek. A kenyér szörnyű drága volt, úgy, hogy mentői jobban közelgett a tavasz, annál nagyobb lett a szükség, sőt nyomor. A szegény népet e megpróbáltatások idejében felkavarták, sok helyen úgyszólván fellázították. Sokszor könyezve olvastam, hogy a szegény népet, a helvett, hogy vigasztalták, segítették volna, felingerelték, újabb veszedelembe döntötték. Pedig hát arra is kellett volna gondolni, hogy a szűk esztendőnek nem az urak ám okai. Meg arra, hogy a jó Istennel sem tanácsos perbe szállani. Mert az Isten, ha sújt is egyik kezével, a másikkal felemelhet. Úgy is volt. Lassan-lassan fellélegzettünk, a birtokosok, meg a nép is belátta azután, hogy bizony egymás nélkül, egymás ellen áldatlan dolog. Belátta, hogy nem ez a módja annak, hogy helyzetükön segítve legyen. És hála a gondviselésnek keresve is kerestük a módot, hogy a falusi jólét emeléséhez az első alapot összerakjuk. Meg kell adni, hogy 1898. esztendőben sok történt, a minek már tiz-husz évvel azelőtt meg kellett volna történni. A hitelszövetkezetek, fogyasztási egyletek megszaporodtak. A nép, a hol okos és jólelkü vezéreire hallgatott belátta, hogy van ám helyes módja is annak, miként kell a derék közmondásnak megfelelni: »Segíts magadon, és akkor a jó Isten is megsegít.« Úgy van. A magyar nép elég értelmes, ügyes arra, hogy belássa, mik voltak azon okok, melyek miatt boldogulni nem tudott. Hát ott ragadta üstökön az alkalmatosságot, a hol kellett. Bár minden faluban, minden községben belátnák, hogy bizony annak, a miért a magyar nép nem boldogul nagy részben ő maga is oka volt. Hogy más körülmények is nyomják, azt is be kell vallani. A gazdák persze igy szivszorongva várták az áldott tavaszt, i^s te tavasz, mennyi gyönyörűséges reményt hordoztál kebeledben! .És már láttuk mezőinken ringani a fenséges kalásztengert, már számítottunk a fényes aratásra! Hány és hány gazda csalódott! Jöttek a jegek, a viharok, a temérdek sok tűz! Egész vidékek könnyezve nézték, mint pocsékolták el a kincseket a jégverések! Emlékszünk e mi Szent Péter-Pál napjára? és a többire! Nem jó erről sokat beszélni, De utóvégre is nincs okunk a jó Isten ellen való zúgolódásra sem. Mert hazánkban általában mégis sokkal jobb volt a termés, mint az előző esztendőben. Es ime, egy kis jó termés, egy parányi áldása a teremtő Ur Istennek . . . mennyi örömkönyet fakasztott. Igaz, hogy még ezt a kis áldást sem élvezhettük üröm nélkül. Az ez esztendei aratás előtt lépett érvénybe először a mezei munkások szerződését illető törvény. Ez ellen is sokat kiabáltak! Hát hiszen tökéletes munka sohasem született meg egyszerre, annyi bizonyos ! De hogy ez a törvény őszintén, igazán a nép javára való, azt az én ősz fejem, a ki a népért éltem és haltam egész életemben hirdeti nektek jó földműves népem. Mert a mondó vagyok, hogy talán ha a jó Isten angyalt küldene, hogy csináljon egy jó törvényt, még az sem tudná egyszerre magát beletalálni a mindennapi élet ezer és ezer ága-bogába. Majd a tapasztalat, meg a körülmények meg fogják mustrálni ezt a törvényt is és akkor látni fogjuk, hogy minden kezdet nehéz; de kezdeni kell, inert akkor semmire se megyünk. Bizony elég baj volt az, hogy a mezei munkások egy része hallgatott a biztatásokra és nem akarta igénybe venni a törvényes szerződést. A minek szomorú következménye lett, hogy sokan munka nélkül maradtak. A másik keserű csepp volt a gazdákra nézve, hogy a tőzsde, speculáns had mindjárt aratáskor furfangos módon lenyomta a búza árát. Számított arra ugyanis, hogy a gazdáknak szörnyen ég a tenyerük, pénzre van szükségük. A szükség piaczra hajtja a szegény embereket, hol eladják szöszön- boron. Mert hát hiába, ez máskép nem megy. De menni kell ám ! Ez az esztendő tanította meg igazán a magyar gazdákat arra, hogy a hitelszövetkezetek, értékesítő szövetkezetek legfontosabb eszközök arra, hogy szomorú gazdasági állapotunkon változtassunk. És folyik is a munka ! Meg kell adni, hogy e munkában vezérszerepet visznek a főurak közül is többen, a kik a falusi élet emelésére minden kitelhető módon közremunkálnak. Bár többen lennének ők és bár minden mágnás első és szent kötelességének tartaná e munkában részt venni és e munkára áldozatot hozni. A papság sem pihen; az egész vonalon látjuk őket ott küzdeni a sorokban a mi népünkért, pedig az alsó papság legnagyobb része igen szegény. Fel kellene még említenem azt is, bogy a kiegyezés nagy esztendejében a kiegyezés nem jöhetett létre. Éz sem volt valami jó hatással gazdasági állapotunkra. No, de most már sokat is beszéltem. Pedig már a papirom se futja. Hát mit is kívánjak a magyar népnek ez uj esztendőre ? Ismerek egy verset, mely igy szól: Én Istenem Búzát, krumplit Adj kögyelmct Tököt, babot, Igaz és bő Hízott disznót Jövedelmet Ötöt, hatot. Nem magyar népem, ne ilyen kapzsi kívánsággal legyünk eltelve. Mondjuk inább igy: Nem arany, nem kincs, miért könyörgünk Megelégedést adj a kenyérhez!
