Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-15 / 42. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 331 ha az ember a pénzt — nem a vigécnek adja érte. Komor János nagyot bámult erre és különös módon kezdte áldani a furfangos vigécet. Végül azonban a homlokához kapott, mint a kinek hirtelen eszébe jut valami és igy szólt: »No még ezer szerencse, hogy nem százezer forintot nyert ez a sorsjegy, mert akkor menten felkötném magamat mérgemben.« Ebben aztán végleg megnyugodott és sietett a főszolgabíróhoz följelentést tenni, nehogy a vigécz, másokat is becsapjon. No hát atyámfia, mi nem ezt tartjuk ezer szerencsének ! Hanem azt, ha valaki egyáltalán nem engedi magát becsapatni — és egyáltalán nem fekteti be a pénzét az osztálysorsjáték szerencse kerekének bolondos szeszélyébe. Azt mondják neked, mint annak a szabolcsi gazdának, hogy az osztálysorsjátékra minden második sorsjegynek nyerni kell. El ne hidd atyámfia, valahogyan ! A századik sem nyer, nemhogy a második! Az öreg nótárius s/.entencziája. — Mit olvas kigyelmed olyan jóízűen? — Ezt a »Magyar Földmiveló'« újságot ni! Ugyancsak veri a vasat, hogy hát a falusi gazdáknak a tűzhelyén is meg kell honosítani a házi ipart. De higyje el nótárius uram, hogy bizony nem tudom én, mikép lehessen az, hogy a földmives, gazdálkodó ember is iparral, mesterséggel foglalkozzék ? — No Esván gazda, én azt gondolom, hogy csak kötekedik kend velem. Már hogy hogy ne foglalkoznék? — Jól van jól. nótárius uram, de ugv bővebben szeretném én azt kitálalva látni. — Helyes! Ismeri kigyelmed Szekeres Pistát, az ezer mestert? — Bizony, hogy igen! Olyan kefe-fákat, suly- kolókat. meg sulvkoló-asztalokat csinál, hogy cihámul az ember. — No hát, ebből csak megbizonyosodhatik Estván gazda, hogy a gazdálkodó ember marka nemcsak az ekét, de a baltát, fűrészt, kalapácsot, vesszőt, kákát, nádat is megfoghatja. — De meg ám! — Hát arról meg van győződve gazd’uram, hogy a gazdálkodó embernek ideje is van — a mesterségre ? — Hát, a hogy veszszűk! — A raboknak van idejűk, hogy a mesterséget megtanulják, azt folytassák is? — De még mennyi, — nótárius uram. — Lám, a kormány ugyancsak gondoskodik arról, hogy a rabok ne heverjenek. Mert hej, az unalom sok rossz s z 0 1 őj e. Rosszra meg nem akarja őket az állam szoktatni. Ellenkezőleg sokjukból hasznavehető és a becsületes életre visszatérő embereket farag a munka és mesterséggel. — Az ám, ez richtig úgy van! — Estván gazda, tudja-e azt kigyelmed, hogy van az évnek időszaka, mikor a földmives ember is valóságos rab. Oda van kötve házához, ki sem léphet abból. De ő ilyenkor jobban unja magát sokszor, mint a rab. Az unalom meg sokkal nagyobb rosszakra csábíthatja, Az ivásra, kártyázásra, — és a többire. Hát nem-e okos gondolat volna, az efféle tisztességes raboknak is alkalmat adni a munkára, kézi iparra ? —• Envje az áldóját, bizony úgy van az, nótárius uram! Erre csakugyan nem is gondoltam. — No hát rajta leszek, hogy gazdatársai is meggondolják ezt a dolgot. — Jó lesz az, nótárius uram! TÁRCZA. Az utolsó aratás. Az aratást befejezték. Csóka Márton gazd’uram földjén már az utolsó kazalrakás járja, melyet e nemű munkában hires kazalrakó mester — Rendes Mihály cselekszik meg vagy huszonöt esztendeje. Ott áll Csóka Márton uram a kazalok előtt hajdonfővel, mintha a jó Isten nagy templomában sóhajtoznék. Nincsen már hajának egyetlen fekete szála sem, övéig lenyúlik szép fehér szakála. Néha, megmoczczan az ajka, ám egy hang. a mi nem sok annyi nincsen rajta. Pedig beszélni szeretne, de csak sóhajt... — Mán miért ez a nagy busongás, gazduram, szólott végre Rendes gazda, mikor olyan szép áldást adott a Teremtő. — Köszönöm neki, mormolta csendesen, Csóka Márton. Fejem felett átment már a zimankós élet, mindig éreztem az ő áldását. De az idő, ez a vén sas, szörnyen megrugdosott. Nehéz már az nekem, hogy heneteket itten kezet összedugva nézzelek. Búcsúzom hát! Isten veletek mezők, kedves fák, madarak, Isten veletek! Az én utolsó aratásom elérkezett. Most aztán majd érteni jő a kaszás... Rendes gazda nem merte az öregtől meg- kérdözni, mi történt? Csak nézett, hol az aggastyánra, hol a kazalra. De gondolta... Tudta, hogv Márton uram ez alkalmatossággal adja oda a kisebbik gazdának, szülött egyetlen fiának a gazdaságot. Megcsillant az ő szemében is a könv. Letörlé tenyerével areza verejtékét... Aztán úgy elsóhajtotta : — Egymásután megyünk mindannyian a nyughelyre! * Aztán jött a cséplés. Csóka Márton gazd’uram maga hozta el a zsákokat, maga rendezte, mérte. — így la, ennyi elég lesz nekünk az anvjok- kal arra az időre, a mi nUg hátra van. — Ugyan édes apám, a jó Isten szerelméért, há hogy gondolhat ilyeneket?... Így szólott a kisebbik gazda, nem tudván visszafojtani elérzékenyülését... Oda kuporogtak a kis unokák is, körülvették a nagy apát, megsiinogatták ősz szakálát. Szegény kis jószágok, nem is sej lették, hogy a nagy-atyu mire, készül, mire gondol ?... Ók nem ismerik még, mi az. mikor az élet alkonyán bus sejtelem int az öregeknek : — Benneteket várlak! * Es lehullanak zörögve a fák levelei. Őszi her- vadás után csendesen ballag felénk az öreg tél. A A kandallóban pattog a tűz. Ott vannak mindnyájan a nagy-atya körül. Úgy néz ki köztük, mint egy búcsúzó próféta, a kinek ajkán minden szót lesnek. —- Aztán édes jó fiam — szólott a vén ember — becsüld meg apáink örökségét. En nem csak megbecsültem, de öregbítettem. Rajta légy, hogy te is hasonló módon hagyd ezeknak az ártatlanoknak. — Rajta leszek édes apám! Hiszen tudod, hogy a földnek, a mezőnek neveltél, bár tellett volna másképen is. — Úgy van jól fiam, a mint az Isten rendelte. Eközben együvé gyűlt az egész rokonság. Nagy kedv lett; a talufosztás ugyancsak szaporán ment. Felhangzott a vidám dal, még az öreg is megifjodolt egy perezre ... Aztán belevegyült az ifjak danájába, mikor rákezdették — Cserebogár... sárga cserebogár! *
