Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-07-09 / 28. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ 219 Iram, őrizd meg az emberek békességét! Az a maroknyi nép visszafordult a kozákság földet rengető táborára. Szemközt akarták bevárni — a halált. Mintha most is látnám. Egyet tova küldöttek egy foltos, szürke lovon, hogy meneküljön a falunkba. A többi maradt és elveszett — egyért . . . Elhulltak rendre mind, s az utolsókon átgázoltak a kozákok. Csak a szürke lovon ülő menekült. Még hallatszott a viaskodók orditozása a távolból, s a por és füstfelleg eltakarta szemeik elől a futót, hogy ne láthassák, mikor faluvégünkön abba a kőfallal kerített urasági udvarba bemenekült. Közelről láttam. Főtiszt volt. Azután nemsokára megérkezett a rohanó ko- zákság is. Végig nyargaltak az utczán, anélkül, hogy észrevennék a menekültet. Reszkettem annak az egynek az életéért, pedig magyar volt, s én oláh vagyok! . . . Talán a muszkák is látták, de resteltek olyan sokan megrohanni egy embert. Nem engedte a katona-becsület. A kozákok átvonulása után megtelt az utcza az én véreimmel. Hire futott, hogy menekült van a kerített udvarban. S mit gondol szent atyám, mit tettek az én véreim? Az oláhok ? . . . Agyon verték . . . ? ! Nem ment az olyan könnyen. Rátámadtak kaszákkal, villákkal, fejszékkel, de a vitéz tiszt nem engedte magát és a ki belépett a lerombolt kis kapu nyílásán, — ez ott maradt. Kértem, könyörögtem, hogy miért támad egy falu egy emberre ? ! Nem használt. Bántotta őket a mellén viselt magyar nemzeti jelvénye. Aztán keményen verték a mellüket, mert a magyar veszté el a csatát. Mikor látták a hasztalan küzdelmüket, tanácsot ültek az utón az egy magyar elfogására. Gyújtsuk fel a házat! — hallatszott az indit- vánv, — majd kifut az udvarra! Kár volna! jó lesz papi laknak., ugv sincs! Végre elhatározták, hogy minden oldalról létrák segélyével fölmásznak a kőfalra, s ugv támadják meg a magyart. Hiába Ígértem vacsorát, bort, ha nem bántják. Nem használt az ügynek az áldomás, ígéret. Aztán meglepték. Mintha most is látnám. Minden oldalról körülvették, s a »nagy Nikuláj« ütötte le hátulról egy baltával, hogy a honvédtiszt hányát dűlt a lován. Majd kivezették az utczára, s szabadon bo- csájtották, hogy szaladjon a paripa, a merre akar. Megindult a foltos szürke. Mintha most is látnám. Visszafutott lovagjával a csatamező felé, s ahol elhaladt az utón, piros vérnyomok látszottak utánna, — a tisztnek kifolyó vére. Ugy-e szomorú história szent atyám ! Szomorú, igen szomorú! hagyta reá a pópa s alig győzte várni a kincses kukoriczaföld rejtelmeit. Másnap korán, hajnalhasadás előtt kicsődült a falu lakossága a csatamezőre. Nem bámulni vagy sajnálkozni, vagy segíteni mentek az én véreim, hanem fosztogatni és rabolni a halottaktól. És nem képzelek hatalmat, mely őket vissza bírta volna tartani, hogy ne rabolják ki a halottakat ! Ezek voltak az én véreim! . . Mikor kiérkeztem az elesettekhez, akkora készen voltak mind a magyar, mind a muszka halottakkal. A tegnap estve szabadon engedett szürke, foltos lóról reá találtam, fölismertem a tisztre. A paripa mellette állott, mintha siratná. Nemsokára jöttek a muszka sírásók, hogy eltemessék az elesetteket és én a tisztjüktől elkértem azt a honvéd halottat, azt a főtisztet . . . Mit akarsz vele ? — kérdezte. Tisztességesen eltemetni, külön gödörbe a kükoricza-földemen, mely csak egy hajtásnyira feküdt tőlünk. Ugv temettem el ruhástól a magyar tisztet a kukoricza-földembe. Ott pihen azóta, de senki sem gyanította, bogy ki volt a tiszt. Nem törődtek vele. Azonban én ismertem! . . Láttam volt azelőtt már Kereszturon is. Tudtam kicsoda! . . . Azóta szüntelen keresik a magyarok. De hiába! Én hallgattam titkos kincsével a kukoricza- földemnek. És ha meghalok átok mellett hagyom szent atyámra a felfedezését, mert én elmulasztottam ! . . . Jutalmául az egyházra hagyom minden vagyonomat a kincses kukoriczaföldem kivételével! Az a magyaroké!! S úgy adjon a fentvaló nagy Isten számodra üdvösséget, testi poraidnak nyugodalmat, ha fölfedezed utolsó akaratomat, mert abban az én kincses kukoricza-földemben az ő nagy költőjük pihen — Petőfi Sándor . . . * * * Azután nemsokára meghalt az ősz Juon bácsi. Sőt a mese tovább beszél, mert ma díszes emlékkő jelzi nagy költőnknek Petőfi Sándornak a nyughelyét, s talán éppen oda lett fölállítva, hol hajdan az ezüstfehér hajú gazdag Juon bácsinak a kincses kukoricza-földje volt. Az irgalmasok háza Szatmáron. (Képünkhöz.) Istenes szent János alapította az irgalmas rendet vagy mint a né]) szokta mondani irgalmas barátok rendjét. Szent és nagyszerű a czél, a mit ezek az önfeláldozó szerzetesek maguk elé tűztek. Ápolni a betegeket és pedig vallás különbség nélkül. Nem hiába, hogy az egész világon el vannak terjedve, igy Magyuarországon is. Képünk az irgalmasok szatmári házát mutatja be, melyet a szent életű Hám püspök épített. E házban ingyen ápolják a beteget, legyen az katholikus, református, zsidó vagy más vallásu. De ugy-e atyámfia kérdezed, hogy miből. Hát bizony az irgalmas barát útra kél és bekopogtat a jó emberekhez alamizsnáért. Egy kis búzát, gabonát minden gazda adhat, de ad is. Persze akad aztán rósz lelkű ficzkó is. Egy községbe nem régen ilyen irgalmas barát érkezett. Egy liczkó utána szaladt és gúnyolta, mondván »Itt a barát!« A barát nyugodtan maradt, bár fájt neki a méltatlan támadás. Múlt aztán egy két hónap. A iiczkónak leszakította a karját a csépió gép. Az irgalmas barátok kórházába vitték, hol tiszta ágyat és gyöngéd ápolást nyert. Mikor ájultságából magához tért a beteg roppant meg volt lepetve. Ugyanaz a barát állott előtte, a kit ő kigunyolt. A fiú eltakarta szemeit és — sirt. — Bocsiásson meg tisztelendő uram ! mondotta bűnbánókig. Az irgalmas szerzetes magához ölelte a fiút és igy szólott: — Mint szülött gyermekemet, úgy foglak téged ápolni! A jó Isten is meg segít. Hát ha majd irgalmas szerzetes köszönt be nálatok atyámfia és álamizsnát kér. jusson eszetekbe, a mit most elmondottam.
