Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-05-14 / 20. szám
156 MAGYAR FÖT.DMIYELŐ ISMERETEK? ÄRA. Munkácsy Mihály. Arról a nagy emberről, kinek képét itt láthatod atyámfia, szomorú hirt hoznak mostanában az újságok. Nagy beteg. Elborult az elméje, az a fényes lángész, mely nekünk magyaroknak az egész világon hirt, dicsőséget szerzett. Érdemes tehát minden magyar embernek tudni, annak is, a ki a barázdát hasogatja, hogy kicsoda ez a jeles ember, a kinek betegsége hírét az egész világon, de különösen itthon, édes hazánkban olyan mély szomorúsággal fogadják. Ez a nagy ember: Munkácsy Mihály, nemcsak hazánk, de az egész világ egyik legnagyobb »festője.« Ó festette azt a hires képet, melynek mását ma már az ország minden részében, családokban láthatjuk: »Krisztus Pilátus előtt.« A ki volt a nagy ezredévi kiállításon, (pedig tudom, hogy nem egy biró vagy gazduram volt) az meg éppen eredetibe láthatta: »Íme az ember« (A megostorozott Megváltó képét,) valamint a honfoglaló Árpád hatalmas alakját. Ezek aztán képek atyámfiai. Akár magát az eseményt látná az ember, oly elevenen, oly hűen vannak ezek festve. No de nem akarok a dolog elejébe kerülni, azért sietek neked atyámfia elmondani rövid-velősen a mi nagy festő művészünk életét. Árva fiúcska volt ő. Szüleit nagyon korán elvesztette, egy nagybátyja vette pártfogásába. Ez a pártfogás is annyiból állott, hogy éppen mesterségre adta, hogy majdan becsületes kézi munkával kereshesse meg kenyerét. Hát Munkácsvból is, mint annyi más szegény ember gyermekéből asztalos inas lett. H Hanem hát, sokszor a szegény ember fiának lelkében is nagy tehetség szunnyad. Mint a kis mag észrevétlenül szendereg a földben, de aztán ebből a kis magból óriási fa leszen: ugv szendergctt az asztalos inas lelkében is a nagy lángész. A mint megtörte a durva festéket, melylyel a tulipános ládákat festik: ő azonnal kitűnt ebben a mesterségben. Olyan tulipántokat, virágokat festege- tett. hogy mindenkinek rajta akadt a szeme. Mint asztalos legény került aztán Békés-Csa- báról Aradra. Már ekkor érezte, hogy ő többre született, vágyádott is a tanulásra, beszélte is fünek- fának. De még nagybátytvja is mosolygott, mert meg volt győződve, hogy legfeljebb valami jó szobapiktor válnék belőle. Ezért meg nem érdemes mesterséget változtatni. Munkácsyt azonban kergette nyugtalan lelke. Elment tehát Gyulára és az ott lakó Szamosi nevű festőtől tanult rajzolni. Most aztán a nagybácsi sem ellenezte, hogy rajzoljon. Egyszer ugyanis az asztalos legény arra kérte nagybátyját: — Engedje meg bátyám, hogy lerajzoljam. — Jól van, válaszolt a bácsi, legalább magad is belátod, hogy semmire sem vagy képes! A kép elkészült és a nagybácsi meglepetve kiáltott fel: — És csakugyan én vagyok! Ha már igy van, Isten neki. Munkácsy ettől az időtől fogva még szorgalmasabban tanult. Tanult és tapasztalt. Es mi lett az eredmény? Az, hogy első nagyobb képét »Siralomház«-át egy franczia húszezer frankért vette meg. Az újságok meg elragadtatva mondogatták, hogy ime Munkácsy legnagyobb festőink sorába lépett. Az ő nevét aztán csakhamar szárnyra kapta a hir. Párisban élt sokáig, műveit, melyekkel elragadta a világot, mint csudás műveket hordozták szerte-szét. Minket, honfitársait is gyakran meglátogatott képeivel. Itt örült, itt sirt köztünk örömkönnyeket az ő dicsőségének aratásán, mert azt tartotta, hogy mikor őt dicsőítik, abban a magyar népnek van része. Már végleg haza is készült, hogy életének napjait itt töltse az ősöktől megszentelt földön. A nagy nemzeti kiállítás alkalmával is haza jött és úgy volt, hogy itt szerzi tovább számunkra a babérokat. A jó Isten másképpen határozott. A nagy, lelket emésztő munka megtörte gyönge testét és nagy szellemét is. Mint említettem, nagybetegen fekszik egyik külföldi gyógyintézetben. Ä magyar nép féltő aggódással veszi naponkint a szomorú híreket, hogy alig van remény a felgyógyulására. Történjék úgy, mint a Gondviselés akarja, de az ő nevét és emlékezetét nemcsak a magyar nép fogja megőrizni, de fentartják különösen az ő nagy művei. Ott fognak az ő képei függni a legegegyszeriibb földműves házban is, a hol büszkén mondogatják majd — Ezt Munkácsy Mihály, a mi honfitársunk festette. Hát édes magyar népem, azért kell neked megismerned a mi édes hazánk nagy embereit, mert azok szereznek a magyar nemzetnek dicsőséget és becsületet. Mester, MUNKÁCSY MIHÁLY. — Ki ivott legelőször kávét? Sokan szerelik a kávét. Akár reggel, akár délután, mikor jókedvű beszélgetések között dicsérik jóságát. Ki ne szeretné tudni a kávé ivók közül, bogy ki ivott legelőször kávét? De kevesen tudják, hogy hát ki is lehetett az az ügyes ember, a ki találmányával sok jó per- czet szerzett. A krónika azt tartja, hogy 1258-ban egy mokkái török kolostor egyik papját a szerzet főnöke elűzte. Ez elment a közeli erdőbe s egy barlangban talált lakóhelyet. Nem volt ennivalója, össze-vissza járkálta az erdőt, s Törökországban »Ivháva« név alatt ismeretes növény bab alakú gyümölcsét összegyűjtötte s megette. Tapasztalta, hogy éhsége csilapul. Később megpróbálta összetörni a »khavá«-t s forró vízbe dobva üdítő italul használta. Párhét múlva a szerzetesek egy séta alkalmával rátaláltak a szerzetesre. Megkínálta társait is s ezek az italt igen jónak találták. Mikor haza mentek elmesélték a dolgot a szerzet főnökének. A főnök azonnal megparancsolta, hogy hívják vissza a szerzetest. mert itt csoda van, Hadsi-Ómár — ez volt a feltaláló neve — vissza ment. Ezután gyakrabban gondolt találmányának módosítására. Egy alkalommal a kormányzónak is vittek az italból, ki erre a »khávát« állami tulajdonnak nyilvánította. A... íj.
