Magyar Egyház, 2009 (88. évfolyam, 1-4. szám)

2009-07-01 / 3-4. szám

MAGYAR EGYHÁZ 15. oldal Október 6-i megemlékezés Tisztelt egybegyűltek, a magyar nemzet vértanúira emlékezők! Manapság gyakran fölmerül a kérdés: ki a magyar? Sokan és sokféle választ adtak erre a kérdésre. Magam is sokat töprengtem ezen, hiszen olyan magyar nagyságokat ismerünk, akik nem is nagyon beszélték a nyelvünket, mint pl. Liszt Ferenc, vagy nem a magyar volt az anyanyelvűk, mint pl. Prohászka Ottokár és még sorolhatnánk. Ugyanak­kor számos olyan embert is ismerünk, akinek a magyarsága nyűg, gúny tárgya, hiába is anyanyelve a magyar és tagozódott be a magyar társadalomba. Válaszom megfogalmazásában semmiképp sem tekinthetek el attól az alkalomtól, amiért most és itt össze­gyűltünk. Hogy gyászunkban megemlékezzünk az 1848- 1849-es szabadságharcunk bukását követő osztrák bosszúhadjárat megalázó módon kivégzett áldozatairól. Fel­fogásom szerint ugyanis az 'Aradi Tizenhárom' minden tagja magyar volt, akár beszélt magyarul akár nem, akár magyarnak született, akár nem. 1849. október 6.-án Pesten felségárulási bűnt felróva kivégezték gróf Batthányi Lajost, az 1848 áprilisi új magyar alkotmány nevében állami önállóságát részben visszanyert Magyar Királyság első miniszterelnökét. Ugyanezen a napon hajtották végre a Haynau által erőltetett hadbíróság halálos ítéleteit a Magyar Királyság hadserege főtisztjein. A császári haditörvényszék ítélete alapján, ugyancsak fel­ségárulás címén ítélték halálra és mint a gonosztevőket, kötél által veszejtettek el kilenc tábornokot, négyet „kegyelemből" golyó általi halálra ítéltek és végeztek ki az aradi vár mellett, név szerint és ebben a sorrendben: Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidot, agyonlőtték, Pöltenberg Ernőt, Török Ignácot, Lahner Györgyöt, Knézich Károlyt, Nagysándor Józsefet, Leiningen- Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és végül Vécsey Károlyt pedig felakasztották. Pöltenberg Ernő tábornok, lovag, kivégzésükre in­dulva a következő szavakkal biztatta társait: "Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviseljél". Fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket - Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost - vezették a kirendelt katonaság elé. 12 ka­tona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, majd midőn a parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, s onnan adták le Kiss Ernőre is a halálos lövést. Ezután következtek az akasztófára ítélt tábornokok: Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és utolsónak, de nem végezetül Vécsey Károly. Vécsey vértanú büntetését - saját apja közbenjárásának köszönhetően - súlyosbították, mégpedig azzal, hogy őt akasztották fel utolsónak, vagyis végig kellett néznie társai kivégzését. Sorra elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ő Damjanich holttestéhez lépett, és bár nem szívelték különösebben egymást, most megcsókolta Damjanich kezét. A kivégzést követően az elítélteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyonlőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasz­tottakat levetkőztetve helyezték hol a bitófa elé, hol mögé, majd melléjük döntötték az akasztófaoszlopokat is. Katonák számára az akasztás kifejezetten megalázó ítélet. Miért alázták meg a magyar szabadságharc vezető tisztjeit? A hatalom tombolt, bosszút akart állni vélt sérel­mein, hiszen az osztrák-németeknél alacsonyabb rangúnak tartott magyarok áprilisi, törvényes állami önállóságuk elérése után hamarosan olyan haderőt állítottak fel és terem­tették meg hozzá a fegyvergyártásukat is, hogy a császári hadseregnek ellen tudtak állni. Visszaszorították azt az osz­trák földre és az újsütetű császárnak az orosz cár segítségét kellett kérnie, hogy leverje az ellenállást. Nem használt a Magyar Királyság nemzetiségeinek fellázítása sem, sem a pénzügyi blokád, a makacs magyarok saját útjukat akarták járni - és ez sikeresnek tűnt. (...) A bresciai hiéna, Haynau, beteges gyűlöletében igyekezett a magyar népet a legmélyebb érzelmeiben megalázni. Ezért is hajttatta végre az aradi kivégzéseket úgy, ahogy tette. Vele szemben a magyar nemzeti erkölcs megnyilvánulását a kivégzésre vitt főtisztek utolsó mon­datai sugározzák. Hallgassák meg a halálra ítéltek kivégzés előtti utolsó szavait: Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szol­gáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar

Next

/
Thumbnails
Contents