Magyar Egyház, 2009 (88. évfolyam, 1-4. szám)
2009-05-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 23. oldal Fogarasi értelmező szótárban, melynek előkészítésében Vörösmarty Mihály is részt vett - könnyen találunk választ. Nagy költőnk, Berzsenyi Dániel önmaga is kutatta a magyar nyelv múltját, s eredményéről így ír: "Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömest tapasztaltam, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja". A fent nevezett szótárban természetes módon szerepel az adott szócikkeknél, hogy a szanszkrítban, ógörögben, latinban stb. milyen kiejtéssel szerepel az a szó. Már a bevezetőben ezt olvashatjuk a szótár fő alapelveként: "Ha tehát akármily nyelvekben oly szókra akadunk, melyek /.../ legalább alaphangban és érteményben egyeznek, észszerüleg állíthatjuk rólok, hogy eredetre rokonok, pl. a hellen gürosz [guros], lat. circus, magy. kör, német Kreis, vagy a lat. vortit, magy. fordít, szí. wráti; a lat. hortus, fran. jardin, ném. Garten, magy. kert, szí. hrad, grod, gorod."A például mutatott fenti három szócsokor: "változatok egy témára", s az efféle szóromlásokat a "leánynyelvek"-ben megjelenő természetes romlásként kezelik a szótár írói, ekként határozva meg a leány-nyelveket: E leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merő lelketlen anyaggal, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimítva, majd öszvevisszahányva saját szerveikhez és Ízlésükhöz idomítanak a nélkül, hogy gyökeiket és képzőiket épségben hagynák, s alapérteményökről öntudatok volna. Ezekben a szoros ért. vett nyelvalkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működik." Tehát a leány-nyelvek keletkezésének oka: kihalt e népekből a nyelvalkotói érzék, s helyette csupán az idomítási haj-lam és ügyesség működött. S ami a legfontosabb: e leány-nyelvekből egyértelműen a ma magyarnak nevezett nyelvhez vezet az út, mint forráshoz. Ám a szabadságharc leverése után fordult a kocka, kitették a magyar nyelvészeket és történészeket a Tudományos Akadémiáról, s helyettük németeket (idegen szívüeket) hoztak. Volt ki akkor kezdett magyarul tanulni, mikor már magas rangot töltött be a Magyar Tudományos Akadémián. (Pl. Josef Budenz, Paul Hunsdorfer, s ez utóbbi arról is nevezetessé vált, hogy elégette a Szentkatolnai Bálint Gábor által összegyűjtött magyar rovásírásos emlékeket. A vonulat eredete világos: a XVIII. században élt német J. E. Fischer és A. L. Schlözer már történelem nélküli népnek minősítette a magyarokat.) Tehát nem arról van szó, hogy a Magyar Tudományos Akadémia magyar tudósai egyszercsak hirtelen és egyöntetűen az ellenkezőjét kezdték állítani annak, mint amit addig mondtak, hanem arról van szó, hogy egyszerűen lecserélték a "személyzetet" - felelősséggel leírható: magyargyűlölőkre. Aztán a magyar tudósok, írók, költők már csak a partvonalról, minden hatalomtól megfosztva figyelhették, micsoda rombolás, sáskajárás történik itt. Arany János ezt írta szomorúan (Az orthológusokra): "Kisütik, hogy a magyar nyelv Nincs, nem is lesz, nem is volt, Ami új van benne mind rossz, Ami régi, az meg tót." Jókai Mór elegáns és maró gúnnyal tiltakozva ezt irta: "Mellemre tett kezekkel hajolok meg a nagybecsű etnographiai adathalmaz, az összehasonlító nyelvészet szólajstromai előtt; /.../ de minderre csak azt mondhatom: a magyarok nyelve mindig magyar volt." De a közelmúltban is érdekes megfigyelésre adódott lehetőség. Nemrégiben jelent meg Mario Alinei "Ősi kapocs" című könyve, melynek eredeti olasz címe: "Etruszk: a magyar archaikus formája". Vagyis hogy az etrusz nyelv a korabeli magyar nyelvvel azonos. Ugyanígy kimutatható, hogy igen mély és szerves nyelvünknek az ógöröggel, latinnal és az angollal való kapcsolata is. (Lásd Varga Csaba: Az angol szókincs magyar szemmel, illetve Ógörög: régies csángó nyelv, egyaránt a FRIG Kiadó kiadványai; Szabédi László: A magyar nyelv őstörténete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974. Összefoglalóan bizonyítja mindezt László Géza könyve: A magyar nyelv, mint a nyelvek egységes eredetének bizonyítéka, Szekszárd, 1931, magánkiadás.) Nyelvünk múltját illetően nem kell csak Európára szorítkoznunk. Horvát István írja 1825-ben ("Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történetei"-ből, Pest, 1825): "Pözsög a' Szent írás mindenféle a' régi Magyar nevektől és régi Magyar írásmódtól. Ti éjjel-nappal Szent írást olvasó Rokonim! Hogyan nem vettétek ezeket észre a' sok század alatt!" Református lelkész fia lévén töviről hegyire meg kellett ismernem a Bibliát. Remekül szórakoztam a benne sorjázó rengeteg magyar néven, főnéven. Pl. Aba, Ámos, Arad, Árpád, Béla, Dalajás, Éber, Eper, Ér, Erdei, Gál, Gáth, Húr, Hús, Jósafa, Juta, Kácor, Kádár, Kállai, Kedes, Kenéz, Kászi-fia, Keszed, Kis, Kóc, Kút, Lúd, Más, Moholi, Pára, Perec, Sallai, Sárai, Sáros, Szabad, Szalka, Szárai, Széled, Szemes, Szin, Só, Sófai, Súr, Tábor, Tél- Harsa, Torma, Úr, Úri stb. Tessék csak felütni a Bibliát! Ma is úgy vagyunk nevelve, hogy az ilyen észrevételeken mosolyognunk illik (s orvosért kiáltanunk, mert hogy magyar?...az lehetetlen), gondolom néhány olvasó máris megingott kissé, ám néha gondolkodni is érdemes: tessék olyan nyelvet mondani, amelyben közszavak a fenti nevek, mert hogy a nevek szavak. Ráadásul e nevek hibátlan magyar ragozásúak is! Akkor pedig milyen nyelv mellett kell letenni a voksunkat? Hogy van, akinek ez nem tetszik? Mire kötelez ez bennünket? Semmire. Ám van másféle támpont is. Tudja-e az olvasó, hogy II. András királyunk a 20 000 fős keresztes hada élén megérkezett ugyan a Szent Földre, ám nem kezdte mészárolni az ellenfelet, mert rögvest kiderült: akikkel csatáznia kellett volna, azok magyar ajkú rokonaink. Akik II. Andrást menten Jeruzsálem királyává választották. Ezért II. András kiátkoztatott, ezúttal már másodszor, a teljes magyar néppel egyetemben. (így járt Aba Sámuel is: ő maga és külön a teljes magyar nép szintúgy egyaránt kiátkoztatott.) Még Jeruzsálem neve is magyar, nem rég még így is írták: Hierosólyom, ahol hier=har, azaz felmagasló, lásd pl. Hargita (Hargita, Harsányi hegy). Sólyom pedig a szentlélek madara, pontosabban isten lelkének megszemélyesítője - de azt hiszem, ezt nem kell részleteznem egy magyarnak: a Turul. A Bibliából is ismert szaracénok is színtiszta magyar emberek voltak, csak épp a muzulmán vallás hívei. Nevük jelentése: sárszín = szaracén, ugyanis valami oknál fogva a sárga színt tartották magukra, vagy mások rájuk jellemzőnek. Ha már e tájékon járunk: tudja-e az olvasó, hogy a Kaukázus alatt, a Kaspi-tenger és az Ararát között lévő országban élők - ott, ahol két Zab nevű folyó is van, s nem messze erednek a Vajk és a Tündérek hegytől (ma is ez a nevük, ahogy van ott még Kangavár, Almás is, pedig sok víz lefolyt azóta a Dunán) - az 1200-as években magyar nyelvű papokat kértek a pápától, mert úgy gondolták, mégiscsak jobb, ha a nép érti papjainak beszédét. Továbbá a Kaukázus északi oldalán is volt egy országunk, királyság, 1200 körül még állt. Legnevesebb királya szlávosan írva: Jeretyán, magyarul Gyertyán, s ezen országunk fővárosának neve: Magyar. (Az 1700-as évek közepén még láthatók voltak palotáinak romjai.) Ez tehát három magyari ország: egy időben! Volt egy negyedik is: ide ment Juliánusz barát. Az eddig leírtakból pedig már sejthető, hogy miért csak ez utóbbiról hallhatunk, a másik kettőről egy szót sem. Mert ez van legmesszebb a "müveit világtól". (Az sem szerepel a tankönyvekben, hogy Kiev neve is magyar szó: Kev, azaz köv=kő, s az itteni IX. századi nagy építkezések vezetőinek nevét is tudjuk: Cseke és Keve kapitányok). Tehát a nagy titkokról (a titkosított magyar múltról) így még inkább fellebbent a fátyol. A fentieket átgondolva tehát most már kimondhatjuk: időközben meg lettünk fosztva a múltunktól - papíron. Varga Csaba
