Magyar Egyház, 2008 (87. évfolyam, 1-4. szám)
2008-01-01 / 1. szám
18. oldal MAGYAR EGYHÁZ Pilinszky János: Tamás a kételkedő Az idő, a történelem múlásával az evangélium nemhogy veszítene érvényességéből, gazdagságából, ellenkezőleg, egyre újabb, egyre meglepőbb vonásai tűnnek elő. Tamás apostol alakjának, magatartásának aktualitása kínálkozó példa erre. Az ember, de főként a modern ember történetét nyugodtan meg lehetne írni a "kétkedés története" címszó alatt. S ez a kétkedés nem is olyan rossz dolog, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hiszen nézhetjük úgy is, mint az ember szabadságának, természetfeletti rendeltetésének egyik ismérvét. Jelzi azt, hogy nem vagyunk maradéktalanul beleágyazva a természetbe, hogy köztünk és adott világunk törvényei közt nincs tökéletes összhang, zavartalan megfelelés, s ez a hiányérzet önmagunk mélyebb megismerésére és megvalósítására sarkall. De megvan a kétkedés súlyos árnyoldala is, mely szintén az embernek a létezés rendjében elfoglalt szabadságából és önállóságából következik. S ez a veszély - amint azt a "kétkedés története” példázza - már nem az ember önállósulásához, hanem magának a kétkedésnek önállósulásához vezet. Ez az önállósult kétkedés aztán már nemcsak a csodát vonta kétségbe, hanem magát a "valóságot" is, s totalitásában szinte megkettőzte a világot. A "kétkedés történetében" gondolkodásunk finomságát szinte túlszárnyalta kételyeink mindent átható finomodása. Nyomában szinte két világ született: az, ami van, és az, ami ezt kétségbe vonja. És így lett a kétkedés betegséggé, a kor, a modern ember betegségévé. Amint az se véletlen, hogy a kor legjellemzőbb elmezavara a tudathasadásos elmezavar (skizofrénia), s hogy maga a modern művészet is telve skizoid jelekkel. Miközben tudatunk egyre mélyebben és merészebben hatol előre a valóság megismerésében, e megismeréssel párhuzamosan futnak kételyeink, mint két egymást lerontó és tápláló, kibékíthetetlen világ. Párhuzamosok kergetőzése ez, mely az emberi szívben idővel elviselhetetlen disszonanciát, feszültséget teremt. Hogyne éreznénk hát épp mi szenvedélyes érdeklődést Tamás apostol alakja s kételyei iránt! S hogyne ragadna meg épp minket az a mód, ahogy Jézus Tamás kételyeit feloldja! Figyeljük csak: Jézus Tamás kételyére nem közvetlenül felel. Sebesült oldalát nyújtja a feltámadásban kétkedőnek: szenvedése, szeretete, áldozata realitásával válaszol. Mint ahogy a világot is halálig való szeretetével kívánta meggyőzni. Mert hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből érte vállalt szenvedés és halál ténye és ereje elől kitérne? Igen, csakis ennek a halálos sebnek a mélyén érinthette meg Tamás - s érinthetjük csak meg valamennyien - kételyeinken túl a Szeretet örökkévalóságát. Erre tanít bennünket Tamás apostol. Weöres Sándor: Isten Az ember, akit jönni-menni látsz: zárt, egyéni; s az emberalkat legmélyebb rétege nem zárt, nem egyéni, mindennel összefüggő, azonos a minden alakzat mélyén rejlő egyetlen létezéssel. Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség: a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten. Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen, időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek azonos az Istennel, mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel. Az ember, mikor zártságból megszabadul, háromféleképpen látja az Istent: mint "van"-on túli, vonatkozás-nélküli lényeget; mint a mindenséget beburkoló és telesugárzó szerelmet: s mint a véges személyiség leomlása után felragyogó végtelen lelket. Az Istenbe-olvadó ember számára nincs többé kívánatos és nemkívánatos, nincs többé semmiféle fokozat; minden végtelenül és kívánság nélkül szeret. Számára minden ugyanegy: minden a Teljes-Változatlan, melyből a számtalan változó jelenség árad. Isten tartalmazza a mindenséget, s a felszabadult lélek Istenben tartalmazza a mindenséget. Wass Albert: A szellemi ember hivatása A szellemi ember hivatása: meglátni és kimondani az igazat. Meglátni: vagyis elvetni mindenféle szemüveget, mely a maga színeződésével befolyásolhatná a tiszta látást. Legyen az a szemüveg divat, korszellem, politikai jelszó vagy közösségi elfogultság. Tiszta szemmel nézni, és tiszta szemmel látni: ez a szellemi ember elsődleges hivatása... A szellemi ember köteles kimondani az igazat. Kötelezi őt erre az Istentől kapott írástudói rang, a látás és a kimondás képessége. Kötelezi őt erre magasabb rendű emberi mivolta és nem utolsó sorban a hitel, melyet szava - akár igazat mond, akár nem - az emberi tömegek fölött élvez. A szellemi ember felelőssége nem ismer megalkuvást és a jövendő könyörtelenül számon kér tőle minden kimondott szót. Az emberiség nagy perceiben a szellemi ember a koronatanú: eskü kötelezi arra, hogy az igazat vallja, csak az igazat és elhallgatás nélkül a teljes igazságot. Tanúvallomásától függ a perek kimenetele, és ha hamis tanúnak bizonyul: világkatasztrófákat von maga után. Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófán éppen úgy, mint bársonyszékben. Élet-halál kérdése a misszió? A Missziói Világtanács feje, Dr. Desmond van der Water református lelkész látogatást tett az új-zélandi tagegyházaknál. Az egyik legnehezebb feladata az egyházaknak, hogy szociális szervezetként tekintenek rájuk. Márpedig a fiatalabb korosztályok leginkább azt várják el, miként tud segíteni nekik az egyház a hit nem intézményesített kifejezésében, megélésében. Ez már a Lélek mozgalma, Aki az egyházak előtt új utakat nyit meg - mondotta Water, aki utalt a múlt századi református teológus, a svájci Emil Brunner mondására: "Az egyház a misszió által él, amint a tűz az égés által - azaz misszió nélkül nincs élő egyház". A korábbi missziói koncepciók az evangéliumot és a keresztyén szolgálatot Északról Dél felé vitték, most megfordult a mozgásirány: Afrika, Dél-Amerika, Ázsia küldi naponta a missziói megújulás jeleit Európának. Az igazi kihívást a Nyugat számára valójában nem más kontinensek jelentik, hanem önmaga, s ezt nagyon komolyan kell venni - jelentette ki a Missziói Világtanács vezetője Christchurchben. assistnews.net
