Magyar Egyház, 2007 (86. évfolyam, 1-4. szám)
2007-10-01 / 3-4. szám
28. oldal MAGYAR EGYHÁZ Dr. Kocsis Attila Vagy-vagy, is-is!? Több, mint 150 esztendő távlatából nézve az amerikai magyarság és benne a reformátusság életét, történetét, bizony azt látjuk, a konfliktusok kialakulása többnyire annak a mezsgyének a mentén történt, ahol felvetődött a kérdés: Ki az igazi magyar, ki az igazi amerikai? Meddig kell őrizni az anyanyelvet és az otthonról hozott szokásokat és mikortól kell ráncmentesen belesimulni a befogadó közegbe? Ezekkel a kérdésekkel elérkeztünk azokhoz, a helyesen szinte megválaszolhatatlan kérdésekhez, amikkel minden nemzet fiainak meg kell küzdeniük amikor elhagyják az anyaországot és kisebbségi helyzetben kell keresniük a boldogulás útját. Nem volt és nincs ez másképpen az Amerikába másfélszáz esztendő óta kisebb vagy nagyobb hullámokban érkező magyarjainkkal sem. Jóllehet a 48-as szabadságharcot követő menekülők még szinte egymás kezét fogva, külön magyar telepeket hoztak létre. Nem akartak felolvadni a hatalmas országban és őrizték a parazsat, ha jön a hivó szó és menni kell, mert otthon újra kibomlott a szabadságharc zászlaja, hát együtt legyenek. Az 1851/52-ben ittjárt Kossuth valameddig összetartotta őket, de lassan mindenki elindult az egyéni boldogulás utján. A második hullámban, az 1890-1914 közötti időszakban több százezres nagyságban öntötték a hajók a kivándorlókat a New York-i öbölben lévő Ellis sziget bevándorlási központjába, ahonnan aztán személyazonossági ellenőrzés és egészségügyi vizsgálat valamint karantén után elindulhattak munkát és lakóhelyet keresni. A keleti partvidéken megalakultak a munkás- és bányászkolóniák. A felekezeti háttereknek megfelelően szerveződtek meg az egyházak, alapítottak egyleteket, szervezeteket. Nem volt kérdés milyen nyelven szóljon az igehirdetés, vezessék a jegyzőkönyveket, énekeljék az otthoni nótákat. Ugyanakkor az iskolás gyerekek azonnal konfliktusba kerültek, mert az iskolákban már egy számukra teljesen idegen nyelvet kellett megtanulni, amivel addig nem találkoztak, hiszen otthon mindenki magyarul beszélt. A második és immáron az ötödik generációs nemzedékek nagy kérdése: hová is tartozunk mi? Amerikai születésű magyarok, magyar származású amerikaiak, amerikai akinek magyar neve van, magyar aki itt nőtt fel, de a gyökerei máshol vannak. Abban a hatvan egynéhány magyar református és néhány római- és görögkatólikus, evangélikus, baptista, adventista gyülekezetben az evangélium igazságainak hirdetése mellett ezekre a kérdésekre is felelni kell. Sőt a magyar klubok, szervezetek, hétvégi iskolák, cserkészcsapatok nem kis erőfeszítéseket tesznek, hogy a nemzedékeket összetartsák, a nyelvében élő nemzettest életfunkcióit fenntartsák. Az amerikai magyarság derékhadát, azoknak a döntő többségét akik magukat 1,3 millióan a legutóbbi népszámláláskor, 2000-ben magyarnak vallották, azok teszik ki, akik ennek a második hullámban érkezőknek a leszármazottai. Ők az egyházak, egyesületek tagjai, fenntartói, akik megbecsült polgárai, számtalan esetben kiemelkedő személyiségei az amerikai közéletnek. A harmadik hullámban a II. világháborút követő menekülők, az otthonról elüzöttek és politikai nézeteik miatt üldözöttek érkeztek. Az ő amerikai beilleszkedésük számos szempontból könnyebb volt, mint az évtizedekkel korábban érkezetteké: sokan bírtak nyelv- és szaktudással, voltak ismerőseik, kapcsolataik. Ugyanakkor nehezebb is, hiszen sokszor lényegesen más munkát kellett végezni, mint otthon, anyagilag kiszolgáltatott állapotban voltak, háborúban vesztes ország polgárai voltak. Döntő többségük felvette az itteni tempót, tanultak, képezték magukat és fogyó magyarságunk zászlóvivői. A negyedik hullám a méltán ünnepelt és hangsúlyozott 56-os forradalmat követő menekülőké. Amerika és az amerikai magyarság számtalan esetben bizonyította, de a teljes igazság kedvéért tegyük hozzá, számtalan esetben pedig nem, vagy alig, mit jelentett számára ez a történelmi esemény. Az érkezők komoly lehetőségeket kaptak és igen sokan éltek ezekkel, mások a mai napig nem találják a helyüket. Talán ennél a csoportnál lehet leginkább megfigyelni az un. „beolvadási kényszer”-t, a magyar nyelv elhagyását vagy a két nyelv sajátságos keverését. Számomra, aki 1+4. évét tölti az Államokban és talán van némi rálátása az itteni magyarság életére, belső mozgására, örömeire és bánataira, küzdelmeire és a kicsi eredménynek is örülni tudó hangulatára, az evangéliumi kérdés ebben a tekintetben nem a vagy-vagy, hanem az is-is kérdésében vetődik fel. Egy idegen országban, amelyik választott vagy születésnél fogva hazája valakinek, nem lehet idegen testként élnie. Azonban ha valaki mindkét identitását helyesen megéli, ősei vagy saját elszármazási országának és új hazájának is megbecsült polgára lehet. A tömlőben érlelődő bornak olyan zamata lehet, amit más nem adhat meg. Magyarsága miatt lehet tisztelni és becsülni, hite miatt lehet példaként állítani, gyökerei megtartása miatt lehet összekötőkapocs a két nép között. A ruhán nem csúfító folt, hanem olyan diszitő elem, amelyik különössé varázsolja azt. Jóllehet az evangélium tanítását nem lehet elválasztani a mindennapi élet gyakorlatától, de a diaspórában élők számára a Kalendáriumba választott főtéma kicsit más értelmezést nyer. Természetesen a hit vonatkozásában nincs kétség afelől, hogy csak a jézusi út követése az egyetlen megoldás. Annak a felvetése azonban, hogy valakinek vagy-vagy alapon választani kell magyarsága vagy amerikai volta között, beláthatatlan következményekkel járna ittélő honfitársaink számára. Egyiket nem feledve, a másikat szem előtt tartva lehet gyümölcsözően megélni mindkét nemzethez való tartozást. Ezek kimunkálása, erősítése mindazok feladata akik felelősséget éreznek amerikai magyarságunkért. Ha ehhez híveink az igehirdetésben megkapják a hitbeli erősítést, a gyerekek a magyar iskolákban, cserkész közösségekben a nyelvi és tárgyi tudást, az egyesületekben a kultúrát és az összetartozás érzését, akkor kialakulhat egy egészséges, biztos alapokon álló önazonosság. Gyülekezeteinkben sem az a központi kérdés, hogy vasárnaponként melyik nyelven szóljon az evangélium, hanem hogy szóljon - magyarul és angolul, minél többeket elérve. Lassan azon sem kellene meglepődni, ha lelkészeinknek spanyolul is kellene tudni, mert akkora a bevándorlási hullám a dél-amerikai országokból. Semmi meglepő nem lehetne ebben, mert a múlt században számos gyülekezetben szlovák nyelven is prédikáltak lelkészeink, annyi szlovák anyanyelvű tagjuk volt. Az evangélium nem kirekeszt, hanem becsatlakoztat, nem elküld, hanem hívogat. Ezzel az erővel lehet megmaradni magyarnak, amerikainak, becsülni mindkét kultúrát, büszkének lenni a gyökerekre és a kihajtott ágakra. Ha igy értjük és fogadjuk az evangéliumi tanítást, még sok örömünk lesz, lehet az amerikai magyar életben, közösségekben.
