Magyar Egyház, 2007 (86. évfolyam, 1-4. szám)
2007-10-01 / 3-4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 21. oldíil kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos, bikanyaka volt s a hóhér sokáig vesződött vele, míg végre czélt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt s Tichy őrnagy kárörömmel nézte az első akasztást. Végre "elvégeztetett!" a hóhér szalutált az őrnagynak. A porkoláb az öreg Török tábornok elé lépett - Kérem, alezredes úr! Megoldja lánczát, eközben Török fejéről lehull parókája, mely kopasz fejét födte. A hideg őszi levegőtől az agg katona sírógörcsöt kapott. - Nem szégyenli magát - kiáltott rá Tichy a lóról - sírni, mint egy gyerek! Török kiegyenesedett, befödve fejét. - Szégyellje magát ön, hóhérlegény! S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait előbb sorban megcsókolta, A mint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte s mint halottat kötötték föl. Harmadik áldozat Lahner volt, ki nagy léleknyugalommal- halt meg. Knézics Károly eddig folyton imádkozott magában. O volt az egyetlen, ki szemüveget viselt s ez leesett szeméről, mikor a porkoláb öt (a reglement rendelkezése szerint) odataszí-totta a hóhérlegényekhez. Knézics utána hajolt, hogy fölvegye. - Hagyja ott! - rivallt rá Tichy őrnagy - lát maga az akasztófán úgyis. Knézics megvetőleg nézett rá s fellépett a zsámolyra. Pár perez mulya ő is az Örökbíró előtt állott.- Kérem, kapitány úr! - szólt most Uthyka porkoláb Nagy-Sándor Józsefhez, ki erre eldobta szivarját. - Hódié mihi, eras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) - mondá a legvitézebb huszár, midőn föllépett s "Éljen a haza!" kiáltással lehelte ki lelkét. A porkoláb a sorrendet megnézvén a ezédulán, a tábornoki ruhában levő Leiningen elé lépett. - Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! - mondá udva-riasan.- Mit, gróf Leiningen tábornok úr? - kiáltott Tichy dühösen - Leiningen százados, semmi más. A szép fiatal hős engedélyt kért Tichytöl, hogy a katonákhoz szólhasson. - Beszéljen, de csak röviden - szólt Tichy. Leiningen erre elmondotta, hogy öt kegyetlenkedéssel vádolják Buda ostrománál, hogy osztrák foglyokat öletett volna meg . . . Damjanich a szekérről közbekiáltott és kezével leintette - Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly! Leiningen azonban e vád ellen tiltakozott s ezt rágalomnak mondta. Tichy őrnagy a dobosoknak intett s azok belevágtak dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült öt megfojtani. A lelkészek elfödték arezukat és térdre borultak, imádkozva. Damjanich e kínzás láttára odaszólt Tichyhez - Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket. - Mert így kell lenni - válaszolt az osztrák tiszt. - No, te is sokra vitted - szólt Damjanich megvetéssel Tichyhez, kivel egykor egy ezredben szolgált. Hóhérlegény lett belőled. Tichy mérgesen csapott lovára és közelebb lovagolt a bitókhoz. - Gyorsabban végezzen! - kiáltott rá a hóhérra. A hóhér mentegetőzött: ekkorra már Aulich lépett a hetedik akasztófa alá. Az öreg katonával gyorsabban végezett a bakó. Uthyka most Damjanichhoz közeledett: "Kérem, százados úr!" Damjanich megvetőleg nézett rá. - Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam. Nehezen szállott le a szekérről, a lelkészek támogatásával. Vécsey eddig nyugodtan nézte végig a többiek oly kínos halálát, de most odasietett Damjanichhoz és többször megcsókolta, a míg a porkoláb a lánczokat szedte le a hősök virágáról. A pribékek megragadták öt. - Hohó, lassabban! - szólt Damjanich - nálam nélkül úgysem mentek semmire. A bitó alá állván, fölsegítették a zsámolyra. Egy fejjel volt magasabb a bitófánál. A hóhér zavarban volt s utasításokat adott legényeinek, hogy a hős lábait, hogy kapják föl majd, midőn a test zuhan a zsámolyról. - Vigyázzon a szakállamra - mondá Damjanich - arra kényes voltam mindig. A hóhér kíméletesen köté meg a hurkot a hatalmas, izmos nyakon. Egy intésére a pribékek kikapták a zsámolyt Damjanich alul. - Szegény Emíliám! Éljen a haza! - kiáltá a hős, kinek törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perez alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet. Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott s mikor a porkoláb eléje lépett és lánczait leoldó, körülfordult keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, minta hogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz s annak mindkét, lelógó kezét többször megcsókolta. Aztán felállott a zsámolyra s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy perczig működött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait. Tichy őrnagy "imához!" vezényelt, a gaztett után jött a komédia, mintha a gyilkosok az áldozatokért imádkoztak volna. Aztán pár bakát őrül hagyva ott, elment a katonaság. A népet délután odabocsátók az áldozatok megtekintésére, estére pedig levetkőztetve őket, dobták bele a hirtelen ásott sírgödrökbe az áldozatokat. A ruha és a hullák a bakóéi voltak, ki aztán néhány holttestet jó pénzért eladott. így szabadult ki rögtönzött sírjából még az éjjel Damjanich, Lahner, gr. Vécsey és gr. Leiningen, - a többi ma is ott porlad és minden keresés hasztalan, hogy megtalálják őket. Damjanich és Lahner holttestét Mócsás vitték, Csernovics Péter, a nábob birtokára, hol jelenleg is pihennek, Vécsey az aradi régi temetőben nyugszik, Leiningen Boros-Jenön, az Atzél-család sírboltjában, Kiss Ernő ittebei birtokán, Dessewffy pedig Margonyán, családi sírboltjában.
