Magyar Egyház, 2006 (85. évfolyam, 1-4. szám)
2006-10-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 17. oldal sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót.- Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele - súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette.- Ide tesszük a karácsonyfát, jó? A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.- Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát - súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öreg-ember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet.- Nagyapó - újságolta a kislány lelkendezve - ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát! Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén. Ugye jól tettem nagyapó?- Jól tetted, Angyalka - felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. - tessék leülni rendőrfőnök úr... Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés. A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.- Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr - mondta halkan. - Hívatott orvost? A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon. Kár nekem az orvos - hörögte - tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer. Ebben az egyben nincs különbség közöttünk... A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.- Három gyertyavégem is van még! - szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést.- Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk! Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:- Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám... Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?... A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd:- Nekem is volt egy leánykám - mondta. Angyalkának hívtuk őt is. Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el...- Sok mindent elvitt a háború - felelte a beteg.- A családomat - mondta a főnök, és a hangja keserű volt.- Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? - tette hozzá a kérdést zihálva. - nekem, aki elmegyek?... Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.- Miatta ne aggódjon, Garami úr - mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott.- Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom... Az ajtó megnyílt. - Itt a gyufa! - csilingelte örömtől lelkesen a kislány.- Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék! A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép. Ez volt az apja - motyogta halkan.- A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.- Magának ellensége volt... - suttogta a beteg lázas szája. A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán. Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis.- Most énekeljünk! - szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett. A rendőrfőnök fölállt.- Kezdd el, Angyalka! - mondta szelíden. Mikor a rendőijárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön. A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak.- Tegyétek be az ajtót! - mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra.- Nem látjátok, hogy karácsony van? - Aztán intett.- Énekeljetek! Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a hitetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot. S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit. Valami mégis megmaradt - suttogta halkan -, az emberi szív. Köszönöm, Isten... Jókai Anna KARÁCSONY Átnézek az ócska rácson. Valahol messze: Öskarácsony. Nehéz szülés volt, Sárga szalmán véres a folt. Kényes terhesség, veszélyeztetett - de a születés már bevégeztetett. A Fény kiáradt. A Gyerek a sírásra fáradt. Erőt gyűjt a szörnyű szenvedésre. Mi még nem - Ö már tudja, mivégre.
