Magyar Egyház, 2006 (85. évfolyam, 1-4. szám)
2006-04-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ ÉN ÉS AZ ISTEN Istenfélő református családban nőttem föl, román megszállás alatt. Ez azt jelentette, hogy magyarságunk szorosan kapcsolódott egyházunkhoz, mivel az idegen nyomás alatt ez volt az egyetlen szilárdnak látszó támpont, amire támaszkodni lehetett. Mivel a szentgothárdi magyar templomot még 1848-ban felgyújtották a románok és a magyar lakosságot meg az osztrákok irtogatták ki: a magyar templom nem is épült föl többet. Pujónból jött át a ref. lelkész kéthetenként és a nagy ebédlő szobában tartotta meg az istentiszteletet annak a maroknyi magyarnak, nagyobbára cselédségnek, aki ott összegyűlt. Egyházi nevelésem tehát református volt, „istenfélő” ahogy már említettem. Vagyis számomra Isten egy olyan fogalom volt, amit „félni” kellett, mert az elkövetett bűnöket, hibákat „ büntette”. Mivel nevelőim kizárólag teológusok voltak, akik a református papságra készültek föl, a „büntetés” lehetősége mindég ott csüngött fölöttem, még a legkisebb hazugságért is és ahogy Nagyapám mondta: „Isten nem ver bottal, de a megérdemelt büntetést mindenki megkapja, ilyen vagy amolyan formában.” Ez az „ilyen vagy amolyan forma” rendszerint azt jelentette Nagyapám szerint, „hogy soha nem tudhatom, mikor és hogyan büntet meg Isten: valami nem sikerül, valami nem következik be, amire számítottam, valami elmarad, aminek nem kellett volna elmaradnia ... és így tovább. Vagyis úgy Nagyapám, mint nevelőim, tehát egyházam tanítása szerint Isten valami olyan rideg Nagyúr volt, aki kegyetlenül igazságos, de olykor kissé szeszélyes is, mert néha akkor is büntet, amikor valójában nem érdemeltük meg, máskor meg, ha jó napja van, behunyja kissé a szemét, hogy ne lássa meg az elkövetett hibát. Már felnőtt ember voltam, sokféle bajon és büntetésen átestem, amíg megismerhettem egy olyan Isten-elgondolást, melynek alapja a „szeretet” volt és nem a büntetés. Melynek jellegét egy falon csüngő felírás foglalta össze ilyenformán: „nem vagy személyesen felelős ... ez az én dolgom. Isten.” Úgy mélyült a hitem, ahogy a megtapasztalások edzették. Amerikában különösen megtanultam, hogy a hit része kell legyen a mindennapos életnek. Amit a bibliából tanultam, azt föl is használtam: mikor vadászat közben leestem egy fáról és egy törött fenyőág belefúródott a szemembe: Isten segítségébe kapaszkodva tudtam, hogy Isten világában balesetek nincsenek: egyszerűen kirántottam a szememből a fenyőágat és boldogan köszöntem meg Istennek, hogy egy félórán belül elállt a vérzés és látni tudtam, mintha semmi se történt volna. Több hasonló eset még jobban megerősítette bennem annak tudatát, hogy Isten fogalma valóban egy élő fogalom, mintha csak egy szerető édesatya fogalma volna, aki mindenkit egyformán szeret és ez a szeretet az, amit életnek nevezünk. Életem során választ találtam minden kérdésemre és ennek köszönhetem, hogy még mindég életben vagyok, ami alighanem azt jelenti, hogy még mindég van „elvégeznivalóm” ebben az életnek nevezett „élményemben.” Melyből egyszerűen majd „ fölébredve” átváltok egy magosabb szintű élménybe. Ilyen egyszerű az egész. Mint ahogy én se gyászoltam hűséges élet-társamat, Elizabeth-et (búsultam, amikor itt hagyott magamra, de nem gyászoltam, mert tudtam, hogy „ő maga” nem szűnt meg lenni, mindössze átváltozott egy magosabb szintre, ahol már nem láthatom). Ugyanúgy engem se fog gyászolni akit egy szép napon itt hagyok. Talán búsulni fog, igen, mert szeret. De gyászra nem lesz oka, mert tudni fogja, hogy nem hagytam ott, csak egy emelettel feljebb költöztem. Aki olvassa majd ezt a kis eszmefuttatást: ne csóválja rosszallólag a fejét. Nem érdemes. Idővel megtudja ő is, hogy 12. oldal nem pusztulunk el, mint a kidöntött fa, hanem élünk és fejlődünk tovább a jó szolgálatában, egy másik emeleten. Hogy összetalálkozunk-e? Ha szeretet köt össze, minden bizonnyal, mert maga az Isten szeretet, ennélfogva a szeretet örökkévaló jó: magába foglalja mindazt, ami jó és igaz. Bocsásson meg az olvasó, ha azt hiszi, hogy elkalandoztam az élet vonalától. Mindössze Isten fogalmát kívántam tisztázni. Illetve Istennek az én életemre vetített fogalmát. S mivel erről az úgy-nevezett „életemről” kívánok szólni ebben az utolsó könyvemben, Istent is említenem kellett, mint életem legfontosabb irányítóját. Urát, ahogy ezt a szót a magyar nyelvben használni szoktuk. Megjegyzés: Wáss Albert a Lakeland-i Magyar Presbyteriánus (Református) egyházközséghez tartozott, s mikor tehette résztvett az Istentiszteleten. Az Amerikai Magyar lelkészi karral és református püspökökkel szoros barátságban volt, közöttük Fötisztelelü Király Zoltánnal, aki az író temetésén igei szolgálatot is végzett. Közzéteszi: Nt. Dr. Lukácsi Éva r Uj lap a történelem nagy könyvében 86 év után először tüntettek a Magyar Királyságot feldaraboló trianoni békediktátum aláírásának helyszínén, a Párizs melletti Versailles-ban található Trianon Palotánál. A sors rendhagyó kegyének köszönhetően ebben az évben Pünkösd ünnepe egy időbe esett a trianoni diktátum aláírásának napjával. Ennek köszönhetően Európa két pontján egyszerre zajlott valami különleges magyar összejövetel. A történelmi tettet a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) és a Kárpátia zenekar szervezésében és felhívására mintegy 800-1000 nagyrészt a Kárpát-medencében élő magyar fiatal hajtotta végre, de sok Nyugat-Európában és a tengeren túl élő magyar, illetve helybéli francia csatlakozott a felvonuláshoz. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), mint immáron öt esztendeje minden évben, idén is megrendezte Budapesten a trianoni utódállamok nagykövetségeit útba ejtő emlékeztető és tiltakozó felvonulását. 2006-ban azonban nem ért véget a demonstráció Budapesten. Emiatt a négy naposra és mintegy háromezer kilométeresre húzódott felvonulás június 2-án 18 órakor - rendkívüli hidegben és szakadó esőben - kezdődött a fővárosi Regnum Marianum keresztnél, ahonnan több száz résztvevő vonult először a szerb, majd a román és a szlovák nagykövetségekhez. A budapesti felvonulás végén - sőt már azzal egy időben is - buszokra, repülőkre és személygépkocsikba szálltak azok, akik a felvonulást a franciaországi Versailles-ban kívánták folytatni. Az Európát átszelő demonstráció következő állomásaként június 4-én 15 órától kezdődően gyülekeztek a világ különböző pontjairól összegyűlt, zászlókkal, transzparensekkel felszerelkezett jelentősrészt népviseletbe öltözött magyarok a Versailles-! központi palota előtti hatalmas téren a több ezer turista, valamint a helybeliek legnagyobb döbbenetére. Annak érdekében, hogy ők is értsék, miről van szó, a magyarok több ezer szórólapot osztottak szét a járókelők között. A francia, angol, német, olasz és magyar nyelvű rophatok több ezer - a világ legkülönbözőbb területeiről való - turistá-
