Magyar Egyház, 2004 (83. évfolyam, 1-4. szám)
2004-10-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 13. oldal egyértelmű azért, mert a presbiteri szolgálatra való alkalmasság nem határozható meg egy rövidke mondatban, vagy versben. Ennek az alkalmasságnak a megítélésében továbbá vannak olyan sajátos “területi sajátosságok”, hogy az a jó presbiter, aki mindig aktívan kiveszi a részét mindennemű gyülekezetbeni munkában, legyen az meghívók, műsorfüzetek összeálítása avagy kivitelezése, vagy éppen udvar takarítás. Ezen munkák elvégzése, ami a gyülekezeti élet szerves része, nem csak a presbiter, hanem minden Egyházát szerető ember szíve kötelessége kellene, hogy legyen. Még véletlenül sem kívánom e munkák nagyságát és fontosságát kisebbíteni, sőt maximális köszönet érte, azonban a presbitert elsősorban, a cselekedetei és a hite teszi alkalmassá a szolgálat ellátására (Tőkés László). Igazán csak az alkalmas a presbiteri szolgálatra, akit erős hite indít e feladatra, és aki példamutató keresztyén életet él. Az igazi keresztyén ember tudja és vállalja, hogy a házfala üvegből van, hiszen személyes életmód, a Krisztuskövető életvitel mindent elárul a keresztyén emberről. Minden presbiter számára világossá kell válni, hogy a belső meggyőződés, teljes elszántság, hiteles élet és jól látható isteni hit nélkül semmit nem ér a szolgálat. Az ember sokmindent felismer, de csak hosszú idő múlva lesz képes magáévá tenni. Más felismerni valamit és más azt az életben alkalmazni. Életünkben jönnek a tüzek, jönnek a szenvedések és beleégetik a meglátott igazságot lelkűnkbe. így lesz az tulajdonunk. Nem kell félnünk a tűztől, sem a szenvedéstől. Miért ? Azért, mert e kettő nélkül soha se válna ki a salakos magunkból az igazi magunk, az arany. Áldott az a tűz és az a szenvedés, amelyeken keresztül Isten vezeti az embert magához. Nagyon sokan elrejtőzünk Isten elől, hogy nyugton, békén hagyjon. De ezek az emberek csalódnak, mert békesség egyedül Istennél van. “Ha dadog a szám és nincs mit mondjon, hűlő testem merevre kékül te vagy Uram ki lócádra ültetsz és mondod: - pihenj fiam, pihenj és békülj ! ” A presbiter olyan keresztyén, aki elhívást kapott Istentől a gyülekezetben, akinek elhívását a gyülekezet felismerte, és akit ebbe a hivatásos szolgálatba az egyház törvényes rendje szerint beiktatott. Időszerű Kálvinnak az egyház egységéről, a gyülekezetek Krisztus testében való szerves egységéről és kapcsolatáról vallott nézete: “Ahol az Úrnak lelke ott a szabadság. ” Az az érzésem, hogy Kálvin egyházról szóló tanításában nincs helye sem a papi hatalomnak sem egyes gyülekezetek függetlenségi törekvésének. Végre meg kell tanulnunk, lehet, hogy ez keserves lecke lesz, hogy: “ahol az úrnak lelke, ott a szabadság ”! Elődeink, jól tudták ezt az évszázadok folyamán és megoldották (Bállá Tibor: Magyar Református Egyház Presbiteri Szövetség Elnöki beszámolója 1997). Isten e földön élő népe vezetésére minden időben kijelölte elöljáróit, így a presbitert is kötelességeivel együtt. Presbiternek lenni annyit jelent, hogy kötelesen vállalni a sokszor lehetetlennek látszó feladatokat. Védeni az egyházközséget az előkerülő külső és belső támadásoktól, hiszen a mai furcsa szabadságot élő világunkban annyi-annyi kisértés és csapda fenyegeti az egyházi közösséget. íratlan kötelessége, hogy aktív tagja legyen a gyülekezetnek, az egyházi fegyelmet betartsa, munkája példamutató és ne csak a padban elüldögélő ember legyen A jó presbiter az, aki együtt tudja kezelni a gyülekezetben folyó munkákat a saját példamutató mindennapi életével. Az istentiszteletet látogatja, úrvacsorával él, aki nem irigy, nem haragtartó, nem önző, lelkészét tisztelő, akinek a maga javánál is fontosabb a közösség. A presbiternek tehát kötelessége felügyelni a gyülekezeti hitéletre, erkölcsi magaviseletére, gondozni a gyülekezet anyagi és szellemi ügyét. Védeni kell a szokásokat, a liturgiát, a lelkészeket és a híveket, a gyülekezeti ingatlanokat, múltunk szemmel látható örökségét, s ezzel együtt kell megvédeni hittestvéreinket az idegen behatásoktól, téves, szektás jelenségektől és evangéliumunkhoz méltatlan tanításoktól. Gyülekezete és egyháza javára szívvel és örömmel adakozik. Egyházi törvényeinket ismeri, azokat betartja és az egyház ügyét úgy védi és képviseli mint saját érdekeit. Gyűléseken, a tanácskozásban részt vesz. Ha valamilyen vita vagy személyeskedés merül fel ’’kötelessége a heveskedőket”(református kiskáté 1) figyelmeztetni, hogy nem saját, hanem Isten közösségének ügyében kell dönteni. Minden alkalommal nyíltan a legjobb meggyződése szerint szól hozzá. A kellemetlennek tűnő ügyek tárgyalásától nem tartja távol magát, sem gyávaságból, sem pedig kétszínűségből; és ha a többség az ő akarata ellenére határozott mint amit ő vallott, a többség akarata előtt meghajol és annak engedelmeskedik. Ha mégis az a meggyőződése, hogy akár káros, akár helytelen a többségi határozat, akkor sem izgat, bújtogat, hanem törvényes úton igyekszik eljárni. “Elfáradnak az ijjak, meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is, de akik az Urban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek mint a saskeselyük, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el” (Ezsaiás 40:30-31). A presbiter, mint jó világi vezető a lelkész méltó és egyenrangú társa kell, hogy legyen. A jó presbiternek a gyülekezet mozgató rugójának, szervező indítványozó, és az újra fogékony emberének kell lennie. Úgy kell élnie és elfoglalni helyét a gyülekezetében, hogy méltó legyen Pál apostol első levelében a Timóteushoz írtakhoz: “A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak”. (Demeter Zsolt, a Nyugati Egyházmegye főgondnoka előadása a San Francisco és Környéke Magyar Református Egyháznál tartott Presbiteri Konferencián) A San Franciscoi Presbiteri Kopnferencia résztvevőinek egy csoportja
