Magyar Egyház, 2004 (83. évfolyam, 1-4. szám)
2004-01-01 / 1. szám
12. oldal MAGYAR EGYHÁZ Egyetemesség és egyén Schelling berlini diákja, Kierkegaard elveti az egyetemesség lehetőségét a történelemben. Ezzel ugyan megszületik az első olyan történelmi eszmetípus, ami elveti azt a klasszikus teológiai érvelést, ami még a szekularizált történelemképben is benne marad. De tegyük hozzá, a cáfolt érv helyére egy másik teológiai érv kerül. A dán teológusfilozófus a hegeli irónia fogalom vizsgálatában kezd elválni a klasszikus idealista gondolatmenettől. Érzékeli ugyan az egyén történelemfilozófiai szerepét, ezt azonban azért, hogy a kontinuumba beágyazva szemlélhessük, úgy kell felmutatnia, hogy aki a folyamat egy állomását végrehajtja mint kiemelt történelmi személy valahonnan - valahová vigye az eszmét. Mindezt úgy, hogy önmaga sincs tudatában annak, hogy az egyetemes szellem akaratát vitte véghez benne a lélek csele által, becsapva őt azzal, mintha originalitás kifejtöje lett volna. Kierkegaard Szókratésze ennek ellenére nem külső cél szolgálatába állított, magáról történelmi módon gondolkodó, de egyébként szellem szolgájaként tevékenykedő alany. Azért, mert megjelenése nem történelmi állomás, hanem végeredményben gyökeresen történelemellenes. Szókratész személyében találkozunk először a daimón fogalmával. A fogalom nem melléknévi (jelzői), és nem főnévi (mintha entitás lenne), hanem absztrakt, isteni jellegű. Folytatva az elhatárolódás útján való explikációt, megtudjuk a daimón nem imperatívusz, tehát nem lehet érték hordozója, de nem is visszatartó erő, mintha valamitől meg akarna őrizni. Tehát benne nem a feltétlen egyetemesség fejeződik ki, hanem önmaga orákuluma lesz. Teljesen szubjektivisztikus, hordozójának az önmagához való viszonyát alakítja. Az irónia tehát végtelen abszolút negativitás-ként fogalmazódik meg. Az ittlét számára nem valós, nem történelmi helyzet. A valóság történelmi produktum, ami cél irányába halad, ami szükségszerűen monisztikus jelleget hordoz. A valóság ellentmondásban mutatkozik meg: fejlődésben, ami kiszorítás és a jobb megjelenése, ami az egyetemes felé visz. Ez azonban csak kiszorítást jelent. Ebben rejlik tragikuma is. A jelen számára teljesen illetéktelen. Perifériális kell legyen, hiszen nem tagozható bele a cél irányába hömpölygő eseményekbe. Az ironikus tehát áldozattá válik, aki annak ellenére, hogy történelmi jelentőségű tagadására vállalkozik, mégsem lesz az egyetemes történelem része, hiszen abba betagolódni nem képes megismételhetetlen egyedisége miatt. Nem fog rajta a történetíró tolla. Az ironikus még csak nem is prófétikus szubjektum, hiszen az a jelenben képes a jövő felé irányítani a tömegek szemét. Az ironikus nem tudja a jövőt, az itt és most - ban teljesedik ki mint egyén. Az ironikus szubjektum számára elvész a jelen értelme. Elengedi korát, elcsúszik előle minden, amiben él. Eliszen: „ha minden mozgás körbeér értelmét veszti a tér”. Számára a jelen nem képes semmilyen alternatívát hordozni, ezért kilép a korából. Ez a kilépés azonban a semmibe tart, hiszen nem ismeri a jövőt, nem tudja a célt, nincs hova lépnie, mégis megteszi. A lépés negatív, mert tagadja a jelenét. Végtelen, mert nem időbeli aktus, hiszen az odajutás stádiumában van. Az odajutásban a folyamat betetőzetlen, célnélküli marad. Abszolút, mert magasabb erők hatására tagad, amelyek még nincsenek és nem is láthatók, el vannak zárva az ironikus szubjektumtól. Az iróniában tehát megszakad az emberi nem folytonossága. A történelem eljutott egy töréspontig, ahol a továbblépés nem átmenet, hanem csak bukás, hanyatlás által tud feléledni. Az irónia tehát negatív szabadság, ami megszabadít a valóság kötöttségétől. Negatív tudás ez, ami a jelent olyan kétségbeesett pozícióból tagadja, ami nem ismer jobbat, kiteljesedettebbet. Ez a szerző szerint az egyetlen heroizmus, hiszen minden igazolás nélkül, ígéret nélkül a semmibe képes lépni. Képes azáltal nemet mondani a történelmi jelenre, hogy bármilyen kompenzációs ténybe kapaszkodhatna. Mindezekkel magára vállalja a kor megszégyenítő bélyegét, hiszen minden helyzetben elfogadhatatlan az olyan kritika, ami nevetségessé tesz, de megoldási lehetőségekkel nem szolgál. A történelem tehát nem a célja szerint adja ki értelmét, sőt elrejti igazi célját, hiszen kiteljesedése már megtörtént, az örökkévaló belépett a múlandóságba. A történelem tehát más, mint az emberek történelme, az igazi történelem nem válik adattá, a periférián zajlik, amit nem vesz észre senki. Ez a két tény érdekes következményekkel jár, (mármint az, hogy az örökkévalóság betört a múlandóságba, és hogy a tényleges történelem nem kerül a figyelem központjába, csak lappang). Az örökkévalóság betörése: Krisztus. Lehetetlen, hogy O a történelem kiemelt jelentőségű elemévé váljon, hiszen akkor ismételgetve elkopna és feldolgozódna, a megértés tárgyává válna. Másrészt lehetetlen, hogy az igaz szereplőkkel mostohán bánó történelem elfogadná azt, akihez képest minden méltatlanul szenvedő csak mint előkép értelmezhető. Krisztusról tehát semmilyen ismerettel nem rendelkezhetünk a történelemből. Kierkegaard történelem-filozófiai álláspontja, ahogyan megkísérli leváltani a teológiai elvet egy másik teológiai elvre, úgy konfrontálódik a kereszténységgel, aminek az egyik balszerencséje éppen a történelemszemléletében van: „ márpedig éppen ez, hosszú — hosszú idők óta ez a kereszténység balszerencséje, hogy Krisztus sem az egyik, sem a másik, sem nem az, aki földi életében volt, sem nem az aki visszatértekor lesz (ami a hitre tartozik), hanem olyasvalaki akiről megengedhetetlen módon a történelemből tudtunk meg egyet-mást, hogy ilyen és ilyen kiválóság volt. Megengedhetetlen és törvénytelen módon tudomást szereztünk Krisztusról'. Az inkarnatio és az escatologia közé beékelődik a keresztény történelem, ami megengedhetetlen módon félreért mindent. Mivel Isten más, ezért Krisztushoz képest maga a történelem lesz idegen anyag, s mint ilyen alkalmatlan rá, hogy közvetítő legyen. Mindenesetre azt kell látnunk, hogy nem státusza miatt használhatatlan, hanem puszta léte által, hiszen nem válhat történetivé az, ami örök. Mégis mi módon lesz hozzáférhető az időben megjelent örökkévalóság? Az örökkévalóság csak a találkozásban tárja fel önmagát. A közvetítés eleve kizárt, minden szubjektum egyéni tapasztalata lehet csak kielégítő élmény. Ebben az esetben tehát a közvetlen tanítványok elsőbbséget élveznek a közvetettekkel szemben ? Semmiképpen sem. Az egyidejűség elkerülhetetlen, ez adja a végső megoldást. Krisztus a történe
