Magyar Egyház, 1993 (72. évfolyam, 1-5. szám)
1993-12-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3. oldal ült ki. Amint hátrahajolt székében távoltartotta magától a tekercset és alig hallhatóan mormogta: „Milyen nagyszerű a tudás! Milyen nagyszerű, ha az ember nem olyan tudatlan-ostoba mint mások!” - Az angyalok riadtan néztek egymásra, egy szó sem jött ki a szájukon; megnémultak az írástudó gőgjétől; elkeseredetten csapkodtak szárnyukkal a város felett. Egyikük végre megszólalt: „Menjünk vissza az Úrhoz és kérjünk útmutatást.” „De meg fog haragudni, hiszen nem teljesítettük a parancsot. Egy emberfiának sem mondtuk el a jóhírt.” Ahogy mondta, félelemtől rebbent a szárnya. „Hogy beszélhetsz ostobaságot,” rótta meg a legöregebb angyal. „Az Úr jóságos. Hogyan is haragudnék! Aztán azért küldte a Megtartót, mert az emberek olyan jók? Igazatok van, menjünk vissza az Úrhoz, hogy segítsen rajtunk.” Elindultak. Hamarosan kívül voltak a városon, alattuk mező volt. Az egyik angyal egyszerre felkiáltott és karját kinyújtva lefelé mutatott. Mind odanéztek. „Ni csak. Pásztortűz! Mielőtt továbbmennénk az Úrhoz, nézzük meg még ezt az egyet!” Úgy volt. Pásztorok voltak. Kezüket a tűz fölé tartva melegedtek, mert hűvös volt az éjszaka. A pásztorok beszélgettek. Halkan, hogy föl ne ébresszék a bárányokat. Az angyalok mohón füleltek a beszélgetésre. „Jó nap volt ez a mai.” így beszélt az egyik pásztor. „Mondd inkább, hogy jól végződött,” — szólt egy másik. „Láttad volna magad reggel, mikor számbavettük a nyájat és észrevetted, hogy a feketefoltos bárány hiányzik.” „Nem kellett ahhoz számbavétel, azonnal láttam. hogy nincs a többi között.” Hangja megremegett az emlékezéstől. „No és a délelőtt — az milyen volt?” — folytatta a másik és hangjában mintha kötődés lett volna. „Mintha az egész nyájat elvesztetted volna, egyszerre tíz irányba futottál: dombtól patakig, cserjéstől szakadékig. Ráment az egész délutánod is.” „De végre megtaláltam a rianásban!” „Még most is vizes a sarud, agyagos a köntösöd!” „De a kicsi itthon van! Hát akkor nem volt jó ez a mai nap?” „De az volt. Igazságod van. Az Úrnak legyen érte hála!” Az angyalok orcája ragyogott. Ki sem tudták várni, míg a vezér-angyal el nem kezdte mondani a jóhírt: „íme hirdetek nektek nagy örömet, mert született nektek Megtartó...” - Egyszerre szakadt ki mindegyikük szívéből a folytatás, „Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek és a földön békesség és az emberekhez jóakarat!” Az utolsó mondatot már túlzengte az ujjongó angyalok kara. * Különös ez a világ. Különösek ezek az angyalok. Mintha nem lennének századok a számukra, mintha nem lennének földrészek, óceánok, népek és nyelvek: ők csak szüntelenül szállnak. Szárnyuk suhog, muzsikájuk zeng. Mert az úr parancsa örök: a jóhírt el kell hirdetni az egész világnak. Meghalljuk-e? Van-e fülünk hozzá? Kínjaik jaja között meghallják-e Erdély és Baranya rab magyarjai? Idegenség magányának tompaságában meghallják világba szórt vándormagyarok? Osszekavarodott eszmék, jelszavak, érdekek és jólét zsivajában van-e hozzá fülünk amerikai magyaroknak? Mert a Megtartó bizony megszületett! Harsányt András 90 ÉV ISTEN TENYERÉN A múlt század utolsó éveiben sok magyar bevándorlót jegyeztek be a New Jersey-beli Carteret városában. Ezt követően néhény év elegendő volt ahhoz, hogy a város ipari üzemeinek vonzásában olyan erős magyar jelenlét alakuljon ki, mely felhívta magára az akkor már létező református egyházak figyelmét arra, hogy ezeknek az embereknek a lelki szükségleteivel való foglalkozás többet kíván, mint a szórványgondozást. így a connecticuti South Norwalk-ról s New York-ból lelkészek asszisztáltak, majd ők — név szerint Nt. Dokus és Nt. Kuthy 1903-ban a gyülekezetszervező gyűlés döntésének megfelelően kinyilvánították a helyi egyházak megalakulását. A közösség lendületére és akkori lelkületére jellemző volt, hogy 5 évvel később már saját templomuk felszentelésére hívhatták meg a környék érdekelt közösségeit. Akkor még a Trianon és a kommunizmus által nem zaklatott Magyarországi Református Egyház vállalta, hogy kölcsönével segíti ezt az akkor még filiát, hiszen az ugyanakkor alapított szomszédos Woodbridge-el kezdetben közösen tartották fenn a lelkészi állást. Ezt természetesen követte az önállósulás, melynek látható jeleként a rövidesen megépített parókia is említhető. Ekkor még a templom a Dunamelléki Egyházkerülethez tartozónak deklarálta magát, s az egyik nagy eseménye életének az volt, amikor 1922-ben a debreceni püspök Ft. Baltazár Dezső felszentelte orgonáját. Az 1920-as békediktátum azonban elszakította a magyarországi édesanyával összekötő köldökzsinórt, de az oly édes összetartozás-érzés és Csépke István lelkipásztor lelkesedése független magyar egyháznak tartotta meg Isten cartereti református népét. így lehetséges az, hogy bár időközben az akkori munkásemberek gyermekei az amerikai iskolákban nevelkedtek, s kaptak szüleiknél jobb lehetőséget tehetségük virágoztatá-
