Magyar Egyház, 1986 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1986-09-01 / 5. szám
4. oldal MAGYAR EGYHÁZ szelleme suhan oda a székre. Másik öcséd az, akit egészen kicsi korában vett el tőletek a sors. Rádnéz. — Csodálkozol, hogy nem selypítek? — Csodálkozom, — felelsz meglepetve. — Pedig nem szabad csodálkoznod, — feleli bölcs és szelíd modorban, — itt már egyikünknek sincs kora. Egyszerűen lelkek vagyunk, egyformák mindahányan. Egyek vagyunk Istennel. Köszönöm, hogy rám gondoltál. Fényt és meleget küldtél erre az órára síromba. Köszönöm és megáldalak érte. Isten veled. Most egy szakállas, magyar ruhás férfi árnyéka bontakozik ki az alaktalan ködből. Megütődve nézel reá és azt kérdezed magadban, hogy ki ez. Nem láttad soha. — Ne kutass utánam emlékeid között. Nem láttál életedben, én a nagyapád voltam. Az én kedves fiam, aki édesapád volt, sokat beszélt rólam kisgyerekkorodban. Tudom, hogy néha eltünődöl rólam: „vájjon milyen lehetett az én nagyapám? Milyen kár, hogy már nem láttam.” Nem, nem is láthattál, én akkor már rég meghaltam, mikor emlékezeted ébredezni kezdett. De én minden áldott nap láttalak születésed óta. Gyönyörködtem első gőgicsélő szavaidban, boldog voltam, mikor először leírtad a nevedet, amely az én nevem is, borzadva néztem, mikor életveszélyben forogtál, láttalak szeretni és láttalak szenvedni és láttalak fiatal házasságod boldogsága közben, láttalak gondban és elragadtatásban, örömben és bánatban. Ezentúl is mindig látni foglak és ráteszem kezemet szeretett fejedre. A látomás elröppen. Helyébe egy jóbarátod árnyéka szökik, akit valaha nagyon szerettél az iskolában. Gyermekkorában halt meg. Tiszta nézésével búcsút int és eltűnik. Helyében nyomban jelentkezik egy tanárod, aki fiaként szeretett. Aztán megint más. Meglepetve látod, hogy egyre jönnek, úgy, ahogy halottjaidként Halottak napján eszedbe jutnak. Talán nem is olyan nagyon erőlteted emlékezetedet. De minden áron idézed őket magad elé, hogy az az Egy, az ne kerüljön ide odaátról, mert félsz a fájdalomtól. A seb még nagyon friss, még be sem hegedt. Bár tudatod hátterében folyton ott van s egy pillanatra sem felejted el, de szándékosan igyekszel be nem engedni tudatodba. Ezt szeretted legjobban egész életedben. Sírja még friss, még rajta vannak a hanton a koszorúk hervadó lombjai. De hiába tolonganak eléd régi barátok, hajdan elköltözött kedves ismerősök, a fájdalomtól való ösztönszerű menekvés nem bír a szeretet vágyával. Minden más körvonal elhomályosul. És ott ül előtted Édesanyád. Képe nem ködös, nem elmosódott. A való élet látszatát hordja magán. Rádnéz a nemrég elköltözött édes arc, hófehér haja alatt arca ránctalan, amilyennek a ravatalon láttad. — Anyám! — rebeged megrendülve. Csak nézel szép öreg fejére, mintha villanyos ütés ért volna. Akkor látod, hogy mindig oly mosolygós, mindig oly vidám arcán két könnycsepp gördül lefelé. — Anyám, mi bajod, mi fáj? A könnyek tovább peregnek szeretett arcán. Halkan és szégyenlősen feleli: Még nem szoktam meg itt egészen. Fáj, hogy téged bántanak. Szeretnék visszamenni, hogy eléd álljak és beteg, öreg testemmel óvjalak.. . De nem mehetek vissza. Meghaltam. — Csendesen sírdogál tovább. Fogd meg azok kezét, akik veled együtt gyászoló ruhában ott álldogáltak a sírnál és sírjál te is. Aztán szótlanul menj haza és várd meg szépen, türelmesen míg rád is sor kerül. BÁCSAI NAGY BALÁZS DEZSŐ 1912-1985 Nt. Nagy Balázs Dezső 1985. október 23-án hunyt el a Calgary-i (Kanada) General Hospital-ban hosszú, de keresztyéni türelemmel hordozott betegség után. A baranyai Vajszlón született 1912. november 16-án. Iskoláit Magyarországon végezte. Teológiai tanulmányait és a két lelkészi vizsgát Debrecenben végezte, tette le. 1934-ben szentelték fel. A lelkészi vizsgák után vallás-tanári képesítést is nyert, és 1941 májusában, mint vallásoktató lelkész Nádudvarra (Hajdú m.) került. Ez év június 11-én kötött házasságot Tóth Erzsébettel. Házasságukból két gyermek született. Attila 1942-ben, Anikó pedig 1944-ben. 1944. október 8-án hagyták el végleg otthonukat, menekülve a megszálló szovjet csapatok elől. Ami ez után következett, azt tömören így írták egyik barátjuknak: „... bejártuk a félvilágot! Olyan volt az életünk, mint egy izgalmas regény ... Nyugat-Magyarországból Bajor országba kerültünk, onnan Brazíliába, Sao Paulóba, majd Argentínába, Buenos Airesbe, s végül Kanadába, Calgaryba”. De mennyi minden történt, mennyi megpróbáltatás e két állomás között: Nyugat-Magyarország és Calgary General Hospital! Nyugat-Magyarországról Bajorországba menekülve, egy kis bajor faluban laktak, három évig osztozva a menekültmagyar sors szűkös kenyerében. Innen Deggendorfba kerültek. Nt. Nagy Sándor, a volt bukaresti magyar lelkigondozó lelkész, ez időben már megszervezte Bajorországban a Magyar Református Lelkigondozó Szolgálatot az Egyházak Világtanácsának segítségével. így aztán Nagy Balázs Dezsőék is, mint minden más menekült lelkész, teret nyertek a lelkigondozás szolgálatára, amivel együtt járt a segítő szolgálat is (ruházat, élelem szétosztása). 800 család volt gondjaikra bízva. Öt és fél évet töltöttek Bajorországban. 1950-ben unokatestvérük, Apostol János lelkész meghívására Brazíliába vándoroltak ki. Nehéz megpróbáltatásokon mentek itt át. Szülési komplikációk miatt elveszítették harmadik gyermeküket. Három év után átkerültek Argentínába, Buenos Airesbe, sokkal jobb körülmények közé. 1953 júliusában érkeztek meg. Abban az időben a reformátusok és evangélikusok külön egyházi szervezkedése volt folyamatban. Nt. Nagy Balázs Dezső és hitvese, Erzsók, fiatalos lendülettel kezdtek az önálló magyar református egyház megszervezéséhez. 1954 végére már 300 tagja volt a gyülekezetnek. Németországi kapcsolatok révén (Reginaid Helferich) 1957 elején 30 ezer dolláros pénzsegélyt kaptak, amiből sikerült megvenniük egy háromemeletes impozáns épületet, melyben otthont kapott a templom, a lelkészlakás s házgondnoki lakás. Nagy Balázs Dezsőék Argentínából átjártak Uruguayba is az ottani magyar reformátusság szervezésére, erősítésére. 1964 októberében Argentínából Kanadába telepedtek át, új szolgálati helyükre Calgaryba. Novemberben kapták a hírt, hogy fiúk, Attila, aki akkor már Hollandiában tanult ösztöndíjjal, megnősült és utána Magyarországra költöztek. Később két gyermekük született, Marcel és Mátyás. Leányuk, Anikó. 1966-ban, július 31-én ment férjhez Calgaryban, Ádám Tibor geofizikus mérnökhöz. 1967-ben fiúk született, Levente, 1969-ben pedig leányuk, Emőke. 1970-ben megállapították az orvosok, hogy Nt. Nagy Balázs Dezső „Parkinson” betegségben szenved. A fokozatos testi gyengülés magával hozta hangjának elgyengülését is. 1974. október 31-én. 10 évi Calgary-i szolgálat után, nyugdíjba ment.
